A bevezető:
Hol vol, hol nem volt... Egy különösen szép tájon, a Belaskinír királyság közepén, valahol az északi iránytű kiakadási fokától kicsit még északabbra, ahol az odvas medveszájú vadgalamb, és a repülő kétfejű-elefántpók lakik, merre még él a varázslat, a lehetetlen, volt egy gyönyörű ezüstös fénnyel csillogó tó, melyet (igen furfangosan) Ezüst tónak neveztek.
Ezekben a zavartalan vizekben rengeteg varázslény volt fellelhető, még néhány évtizede is. Csakhogy jöttek a királyok és hercegek akik mindenhol keresgélték elveszett aráikat, és kiirtották csaknem az összes csodaszép, és titokzatos lényt. Nem kímélték még a legbékésebb, legártatlanabb lényeket sem, habár ők is gondolták, hogy csekély esélye van annak hogy ők vitték volna el a hercegnőket, mégsem hagyták életben, egyiket sem.
Ilyen lények voltak például a libacsőrű-vizileányok, vagy akár a mélytavi-pillangótündérek. Voltak amelyeket csupán a hecc kedvéért vadásztak le. Bár ezeknek a vérontásoknak vége szakadt (hisz a tóban szinte már csak halak és békák élnek), azért még elszórtan fellelhetők varázslények, de már csupán a néhány varázsrezervátumban, elrejtett királyságokban, és igen vad vidékeken ahova ember nem igazán merészkedik. Egyetlen kivétel van csupán ahol még elég nagy létszámmal élhetnek varázslények szabadon, ez a Négyszögletes kerekerdő.
Bizony mostanában nem sok félnivalójuk van az ott élőknek, hiszen arra felé bujkál egy mérhetetlenül gonosz varázslény, akinek köszönhetően nem sok ember merészkedik az erdő közelébe. Ennek a lénynek az elképesztő erelye, az egykori Mezopotánmanóktól származik, akik a valaha élt leggonoszabb és legerősebb varázslények voltak, még a Rimánkodó-majomlovakon is túltettek gonoszságban. Ez a lény az utolsó a fajtájából, és foggal körömmel küzd a Manók gonosz cselekedeteinek elismeréséért.
Az Ezüst tavat és a Négyszögletes kerekerdőt egy út választotta ketté, ennek az útnak a végén nem messze, volt egy gyönyörű város Hendarin, mely körülölelt egy soktornyos szemet gyönyörködtető kastélyt. Elhagyva a várost, és a várfalon átérve, megpillanthatjuk a várost körülövező gyönyörű ültetett pázsitot, ami egészen a tóig tart, néhol egy két fával tarkítva, melyek árnyékában megpihenhetnek a messziről jött, fáradt utazók. Kicsit távolabb tekintve elszórtan kis parasztházak, gyönyörű szántóföldekkel, ameddig a szem ellát, közben sok kis patakocska mellyek az Ezüst tó vizébe torkoltak és frissítették azt. Viszont erdőségek alig alig voltak a királyságban. Egyetlen nagyobb erdő volt már csupán az országban. Az azonban olyan hatalmas volt, hogy kiterjedt az ország negyedére, ez volt a Négyszögletes kerekerdő, a városkától nem messze. Ezen a környéken rengeteg utazó, vándor és kereskedő fordult meg mivel kereskedelmi „metropolis” volt akkoriban. Fűszerek, selyem kelmék, egzotikus vadak, naokritok is (melyek igen értékes ékkövek voltak, főleg királynék nyakát ékesítették), megfordultak szép számmal ezen a környéken. Volt amit csak elvittek tovább nyugatra volt amit viszont ide hozattak. Persze virágzott a feketepiac is, ahogy az lenni szokott, ahol vadon befogott ritka, védett, esetekben varázsrezervátumokból vadászott lények, lopott, és igen rossz minőségű árucikkek voltak. Itt fordult meg az akkori világ leggonoszabb lényeinek tanácsa is (ne feledkezzünk meg róluk, később még lesz szerepük), mely varázslényekből állt, a leghírhedtebb, legveszedelmesebb, és legerősebbekből. Azonban ebben a királyságban, elég csekély hatalommal bírt, a szindikátus, azóta hogy megalakult Hendarin város, ezért próbálják errefelé is újra megszilárdítani a hatalmukat, mint a régi időkbben, amikor errefelé, szinte csak a fekete piac volt, fosztogatások, és lopások miatt.
Ezt a kastélyt, és ezt az országot, egy Viktor nevezetű király uralta, neki köszönhetik a biztonságot, és a jó módot is, a királyságban. Messze földön híres volt, a jóságáról, népszerűségéről, kiváló ország irányításáról, gyönyörű feleségéről (aki sajnos elhunyt néhány éve), és persze nem utolsó sorba a leányáról. A kastélynak a legmagasabb, tornyának legfelsőbb szobájában(mint ahogy az szokott lenni), élt a király leánya akit Brünhildnek neveztek.
Ez a királylány valami csodaszép volt. Aranyszínű, hátán finoman legördülő haja, a szeme olyan színű, mint a tél közepén a felhők közül előbújó ragyogó kék ég, a mosolya még a leghidegebb napokon is, melegséget vitt az emberek szívébe. De sajnos az ég nem áldotta meg hasonlóan ragyogó elmével, mint idomokkal.
Azt tudni kell, hogy Brünhild apukája, nagyon aggódott értelmileg visszamaradott leánya miatt ezért többször is elmondta neki:
- Édes kicsiny lányom, – szólt tagoltan és lassan - kérlek ne menj az Ezüst tavon túl, ne menj az Ezüst tavon túl, ne menj az Ezüst tavon túl...- Apja mivel tudta, hogy lánya nem egy nobeldíjas tudós, de még két egyjegyű számot is nehezen ad össze, még legalább 3-szor elmondta neki (naponta). És így is csak reménykedhetett abban, hogy leánya megérti aggodalmát.
- És kérlek a gyönyörű hajadat sose vágd le, hisz oly szép hogy könnybe lábad a szemem tőle.
- Természetesen édesapám, hisz ez a divat. Miért vágnám le?
Később már azt is hozzátette monológjához, mikor már úgy vélte lánya megértette(csupán néhány hét elteltével)
- Ott csúnya szörnyek laknak, többek között ott lakik a Négyszögletes kerekerdő legfélelmetesebb szörnyetege is, akinek a nevét csak én tudom, ami... - a király kicsit megtorpant, elcsuklott még a hangja is, de erőt vett magán és folytatta – a gonosz, aki olyan gonosz hogy volt, aki kiejtette a nevét, és félelmében szörnyethalt. Ő a... Szutykuszmutykuszkoszmanó... Megértetted kislányom?!
- Természetesen édesapám – mondta a leány, üveges szemekkel mert nem igazán fogott fel sokat abból amit apja mondott neki épp a következő „fejen a könyv, légy te is peckes királylány” órán gondolkozott, de a jól begyakorolt választ apja mindig elfogadta, és nem zavarta őt tovább...
Első Fejezet:
Az eltévejedés
Történt egyszer hogy a királylány „Szép Ulrich: Vajon ő lesz a férjem 14 éves vénlányként?” óráról kijőve, elment sétálni az Ezüst tó meletti úton, de annyira megfeledkezett magáról, hogy egyre messzebbre és messzebbre merészkedett, mígnem letért az útról és beért a Négyszögletes kerekerdőbe. Csöppnyi értelmén átfutott a gondolat, amit apja mindig mondogatott neki „Ne menj a Négyszögletes kerekerdőbe”. Ezzel csak annyi volt a gond hogy a leánynak nem volt GPS-e és ő igen rosszul tájékozódott, szóval nem tudta hol van a Négyszögletes kerekerdő. Sétálgatott, sétálgatott, gesztenyét gyűjtögetett, mondván milyen finom ize van (vagy illata? ezt már sose tudjuk meg). Miközben egyre beljebb, és beljebb sétálgatott a Négyszögletes kerekerdőben, egyre sötétebb és hidegebb lett, de mivel a gesztenye nagyrészt szereti a sötét hideg helyeket(legalábbis ez volt az elmélet) ezért még távolabb merészkedett.
1-2 óra elteltével megpillantott egy furcsa „házat” bár nem volt benne biztos hogy ház volt, mert fejjel lefelé állt. Az ajtaja fent volt a tetején, az ablakokon kellett bemenni, amik igen csak kicsik voltak, mint maga a ház is. Az alján, egy kis kéményen, a földből jött felfele a füst. Brünhild, kíváncsiságtól vezérelve közelebbről is meg akarta vizsgálni a házat. Ahogy egyre csak közeledett mintha a ház, ablakában felismerni vélné magát. Gondolkozott erősen és megállapította:
- Nekem nem ilyen nagy a szemem, meg a fülem sem -füstölt már az agya úgy dolgozott a sok információn- és nem vagyok ilyen apró. Akkor, hogy lehet ez az én tükörképem?
Ekkor kis nyikorgást halott, és valaki megráncigálta a szoknyája alsóbb felét. Úgy vélte tükörképe volt az, igencsak meglepődött, hogy mi mindent tud egy tükörkép, gondolkozott is ki ien okos hogy, ilyen tükörképeket gyárt.
- Te buta liba -szólt igen érdes, és vékony hang- én nem a tükörképed vagyok. Én egy manó vagyok, ez meg a házam, máskülönben mért ácsorognék egy manóház előtt manó kinézetben?
Igencsak dühödtnek nézett ki a kis manó. Ez abból is látszott, hogy a feje egy jól érett paradicsomra később pedig már szilvára hajazott, és ugrált toporzékolva a földet taposva, úgy hogy még az egyik cipője is leesett közben.
- Na idefigyelj! -szólt a manó és mutatta a piciny hurka ujjával „kicsit lejjebb ha lehetne”- Szóval ha ennyire merész vagy, akkor mond meg a nevem és békével távozhatsz, és még egy kívánságodat is teljesítem, bármi is legyen szíved leghőbb vágya, én valóra válthatom. Viszont ha nem tudod bezárlak, oda- mutatott egy koszos kőfal felé mely ott volt a ház mellett.- Halljam!!!-erősködött már csaknem olyan hangon mint egy szoprán- Nem tudod akkor kár volt idejönnöd te...
- Elnézést de még a saját nevemben sem vagyok biztos, hogyan kérhet tőlem ilyet... öhm... Mondjuk Piciny Úr? Vagy legyen inkább...
A mondatot nem fejezhette be, mert a manó, a szikla felé fordult és kezeit a magasba emelve mormogott valamit. Ekkor iszonyú robaj közepette elkezdett felfordulni, illetve normális irányba helyezkedni a ház, és a kőfal kitárult melette, és egy barlang rajzolódott ki a sziklafalból. A kicsiny kő egyre nagyobb és nagyobb lett de még így sem volt valami nagy. A leány csupán annyit tudott mondani:
- Na látja, ilyen egy normális ház, piciny változata.
Amint kimondta a mondatot, érzett valami furcsát, mintha egyre nagyobb lenne minden körülötte, aztán már a kőfalat is egyre nagyobbnak, és nagyobbnak vélte, (habár a tárgyakkal együtt mintha a fű is növekedne). A kis ember, pedig már nem volt kis ember hanem egy óriássá nőtt. Brünhild, szinte már nem is látszott a fűben.
A manó megfogta 2 ujjal a leányt, aki sikítozott, ripakodott a manóra- igen vékony hangon – de semmit sem ért el vele. A manó letette őt egy piciny székre és mondta neki:
- Innen biza ki nem jössz, amíg meg nem mondod a nevem. Ha nem jössz rá 2 héten belül, megeszlek vacsorára, hm... egy kis Mozzarellával azt hiszem. Minden reggel 8-órakor jövök, és megkérdezlek. Minden nap csupán egyszer tippelhetsz. Addig is élvezd a társaságot- majd kacagva távozott és a barlang kijárata egyre összébb húzódott mígnem teljesen bezárult.
Csupán egyetlen kis fényforrás volt a barlang tetején ami kis félhomályt nyújtott az ott lévőknek, de így sem láthattak 2 méternél tovább. A királylány keservesen sírdogált. Kicsivel később meghallott a sötétből egy hangot és abbahagyta, majd szipogva körülnézett, és megszólalt:
- Ki, ki az???- kérdezte, hangja is elcsuklott – Ki van ott???
- Hol??? Brekk– szólt egy fura mély hang.
- Ki, ki vagy te???- kérdezi a királylány.
- Én egy vadászrepülő pilótája vagyok - szolott egy férfi hangja igen előkelőnek és fellengzősnek hangzott - Lezuhantam itt a közelben, a semmi közepén fogalmam sincs hogyan vetődhettem eme zord vidékre. Na és te ki vagy ifjú hölgy, ki oly keservesen sírdogálsz. Egy Angol úriember kötelessége, hogy ott segítsen ahol tud?
- Én egy király lánya vagyok, de nem emlékszem pontosan melyiké. – válaszolta meglepődve a királylány.
- Ez remek dolog kicsim akkor biztos gazdag vagy?! Mert én pont ilyen feleséget keresek.- Szólt egy másik sokkal nyálasabb, és hápogóbb(szó szerint hápogóbb) hang mint az előző.
- Maga, maga kicsoda?- Szólt felháborodottan - És hogy mer ilyet mondani nekem?! Ha apám ezt megtudja?!
- Én kérem,...Brekk... csak egy közönséges béka vagyok... Brekk...
- Nem maga! Hanem az a faragatlan illető aki előbb beszélt...
A királylány gondolta, körülnéz mert hallotta, hogy minden hang szemből jön, elindult felé...
- Állj, vagy nagyon megbánja- Szólt egy igen harcias figura igen csak hadarva -, elbánok én mindenkivel felkaszabolom, ha közelebb jön!!!
- Kérem, ne bántson csak egy ártatlan fiatal hölgy vagyok!
- Az más akkor jöjjön közelebb hölgyem- megint a nyálas hang volt -, hadd adjak egy cuppanósat az orcájára!
- Mit képzel- miközben ezt mondta lágy kezek érintését érezte a derekán - vegye le rólam a kezét- az érzés egyre lejjebb csúszott -na, de uram... Mostmár elég legyen!!!
A „kezek” leváltak a derekáról. Ekkor felnézett és meglátott egy olyan nagy kacsát mint ő maga. A szárnya kicsit törött volt de még tudta mozgatni (ez abból látszott, hogy egy csont állt ki belőle).
- Húúú...- nézett fel a kacsára, igencsak meglepődve – Téged mivel etettek mert, hogy nem sima maggal mint a mi kacsáinkat az biztos.
- De én is egy közönséges kacsa vagyok, igaz tudok beszélni, de ez csak annak a gonosz manónak köszönhető.
- Akkor miért kezdesz magamfajta leányokkal? És miért vagy ilyen nagy?
- Hát tudja van nekem egy ilyen kis defektem, ha meglátok egy csinos leányt akkor a tollam rögtön khm... motoszkál. És nem én vagyok nagy hanem te vagy kicsi, butus.
- De hát te kacsa vagy?! Mind1... -Hátrafordult és elkiabálta magát, igen erélyesen- Most azonnal jöjjön mindenki ide aki ebben a barlangban tartozkodik!!! Gyerünk!!!
Ekkor előjött a sötétből egy béka is, mely szintén olyan nagy volt, mint a királylány és neki is törött volt az egyik lába. A leány nem bírta ki és megkérdezte:
- Miért törött a lábad - fordult a békához - és neked a szárnyad – megpördült saját tengelye körül és rámutatott a kacsa szárnyára.
- Hát minket nem olyan finoman tett le a manó mint téged, ugyanis te ínyenc falat vagy számára, mert amióta a király kihirdette hogy, kerüljék az emberek az erdőt, igen kevés embert látni errefelé, akit megehetne. –mondta a kacsa kicsi megvetéssel a hangjában.
- Ja.. bocsánat.. –kicsit megszeppenve válaszolt a lány- És a többi hang???
- Azok én voltam...Brekk... legalábbis szerintem.
- Te?! Egyedül?! Hangutánzónak jó vagy az biztos, még emberi hangon is tudsz beszélni.
- Nem hangutánzó vagyok... Brekk... Elmeséljem a történetemet?
- Igen, Hát persze érdekelne. Hisz még csupán 200 szor hallottam –Szólt a kacsa és elindult a szék felé majd leült és feltette úszóhártyás és elég koszos lábát az asztalra.
- Én viszont még nem hallottam, és engem érdekel –biztatta a békát Brünhild.
- Én egy házi állat voltam aki szerette a gazdáját- vuf, vuf csaholta-. Nekem volt egy kis házam kint a kertben, és nagyon szerettem meg minden. Meg, meg imádtam az én kisgazdámat is.
- Ne szólj bele amikor beszélek -ordítozott a béka magával– nah szóval a lényeg annyi hogy éldegéltem tök vidám kis ebihalként az Ezüst tóban mikor meg akart enni egy nagy és gonosz harcsa. Úgy megijedtem, hogy kiugrottam a tóból és bebukfenceztem egy kis pocsolyába, abban húztam meg magamat. Aztán amikor valaki elment a pocsolyám mellett, meghallottam mit mondott, legyen az kutya, macska, egér, vagy akár ember, mindent megjegyeztem. Ugye nekünk állatoknak van egy közös nyelvünk egymásközt általában azt is használjuk, de emberek nyelvén nem tudunk beszélni, viszont annyi embert hallottam különböző féleképpen beszélni hogy lassacskán megtanultam, azt is. És néhány hónapja azt vettem észre, hogy nem csak megjegyeztem, amit mondanak, de fel is vettem az egyéniségüket, legalábbis részben, nem csak egyszerűen a mondataikra emlékeztem. Szóval akkor még nem tudtam mi bajom van, de hát ki mondta volna meg nekem. Nekem, aki egy kicsit fura béka vagyok, vagy tízféle beszédstílussal, nyelvel, akcentussal. – szegény csaknem sírva fakadt, de Brünhild megfogta a kezét és biztatta, hogy folytassa.
- Jaj ugyan már beteg ez a béka- füzte hozzá szarkasztikus hanggal a kacsa.
- Csssss. Folytasd kérlek.
A béka még kicsit szipogott majd erőt vett magán és folytatta:
- Ezer és ezer gyógyító, varázsló, kuruzsló, sőt még egyszer egy boszorkányt is felkerestem, hogy segítsen de senki nem tudta megmondani mi bajom van. Ekkor mikor már teljesen azt gondoltam semmi esélye h megtudjam mi bajom, megálltam és sírdogáltam a várfal mellett. Aztán hallottam egy hangot a várfal túlsó felén:”Van valaki aki tud segíteni neked... a Négyszögletes kerekerdő mélyén lakik, hol a valóság és a képzelet keresztezik egymást, ott hol minden fordítva van, Tükörország határán, ahol az igazi álmok vannak, mesék és rémálmok földjén... De ne feledd ha nem mondod meg a nevét nem ereszt többé... a neve pedig Szutykusz...” sajna nem értettem mert ekkor megszűnt a hang. De mit volt mit tenni eljöttem az erdőbe, csak kitalálom a nevét nem lehet olyan nehéz, gondoltam. Mikor már ideértem, mintha várt volna, kint ált a manó, én odamentem és megkérdeztem, hogy mi bajom van és hogyan lehet gyógyítani. Erre az kacagva felelte „úgy hívják skizofrénia, de még pár száz évig nem gyógyítják, most pedig mond meg a nevem vagy véged...”. Persze nekem még a kívánságot sem említette csak mormogott valamit és behajított ide.
- Tyűha és most?- Kérdezte a királylány - mihez kezdünk?
- Nekem van egy ötletem – szólt a kacsa - mi lenne ha felülnél ide a tollamra és...
- Na, nem erre gondoltam. Hanem hogyan jutunk ki innen?
- Erre nincs tippem...
- Nekem sem – felelte a béka.
A királylány körülnézett ameddig a félhomály engedte. De nem látott semmi mást csak rideg és hideg követ mindenhol. Egyedül a barlang közepén volt 3 kis székecske, és egy kis asztalocska a székek középpontjában. Az asztalocskán pedig 3 üres tányér és pohár. Szomorúan állapította meg, hogy innen nincs kiút...
Második fejezet:
A megmentő?
Eközben a királyságban megkezdték a hercegnő keresését... Nem sokra jutottak a váron belül. Hisz a király itt kerestette először mondván „múltkor is itt tévedt el”. Ám amikor befejezték az utolsó torony átkutatását is, a király kihirdetette: „Amelyik délceg, fiatal, nemes úriember megtalálja az ő egyetlenszem kicsiny leányát, az megkapja a kezét, a lábát, mindenét és az egész királyságát is”, hisz úgysem sokan szerették volna szegény együgyű királylányt feleségükként (legalábbis a nemesek közül), de ez még erre is egy jó ötletet adott a királynak, hogy hogyan sózhatja rá valami jöttmentre a lányát, feleségnek, és ezzel két legyet üt egy csapásra.
Minthogy akkoriban igen sokszor történtek hasonló esetek – mármint, gyakran tűntek el királylányok, grófkisasszonyok, és még gyakrabban haltak meg azok, akik megpróbálták megmenteni őket, akár főnixsárkány által vagy más viziszörnyek és egyéb varázslények által, például a gonosz repülö óriásmókus szörnyű állkapcsától vagy félelmetesen lángoló farkától – igencsak megfogyatkozott a vállalkozó kedvű fiatal – és persze jómódú – lovagok száma. Azonban így is rengetegen próbálkoztak, hiszen a király igen szép jutalmat tűzött ki.
Szép számmal voltak királyfik, grófok, hercegek, nemes emberek (vagy válogatott cigánygyerekek). De senki sem találta a királykisasszonyt. Átkutattak az egész királyságot, persze kivéve a Négyszögletes kerekerdőt. Senkinek sem volt bátorsága a gonosz manó által őrzött erdőbe betenni a lábát, ugyanis eddig aki oda bement, soha többet nem jött ki.
Történt pár nappal később, hogy a királyságba érkezett egy messze földön híres erejű, és merészségű délceg herceg, aki nem akármilyen közönséges herceg volt, hanem Ulrich herceg. Aki már több nagyerejű szörnnyel is végzett - Például egy igen ritka Észak-Dél-Keleti nagyszőrűcsótánnyal, vagy nemrég a Négylábú-oroszlánszagúpingvinnel is. de nem ez a „nagy dolog”, hanem az hogy túlélt mindet találkozást. Eddig a rengeteg szörnyetegek egyike sem tudta megölni, ami akkoriban nagyon nagy dolognak számított, hisz még egy Ravaszszájú-kecskebékával is nehezen bántak el (ami egy elég kicsi, és nem annyira veszélyes állat). Így nagy köztiszteletnek örvendett, mind a királyoknál, mind a köznépek körében. Éppen amikor egy halálos útról tért vissza - amikor is végzett egy hatalmas déli rótfarkú-keselyűsárkánnyal - és pont királynét keresett, - meg persze országot is ahol letelepedhet végre – Hallotta a hírt, hogy egy erdőben van, egy jómódú király leánya. Így kapott a lehetőségen és idelovagolt.
Mellesleg a királyfi nem volt egy csúnya kis utcafiú, hanem igazi királyi vér csörgedezett az ereiben. Az egykori Eontiszi nagy királyok erejét, merészségét, és persze adoniszi küllemét kapta örökül. Igen izmosnak mondhatnánk, és az izom nem csak díszítette (mint manapság elég sok embert) hanem igen nagy erővel is felruházta. Apja a hatalmas és szintén nagy erejű Szép Harold volt, aki nem kevesebb mint 367 szörnyeteggel ismertette meg a túlvilág gyönyöreit (szóval magasra tette a mércét a fia számára).
Amint odaérkezett a vár falához nem hallott szinte semmilyen zajt sem kiszűrődni csak suttogást. Lehajolt gyönyörű pej lováról és odaszólt az egyik őrnek.
- Miért van ilyen csönd itt?! Múltkor amikor, erre jártam vérszopó-tavihidra ügyben az ezüst tónál, akkor még zsibongott az egész, vidám gyerekek rohangáltak, most meg, egy halott is életvidámnak tűnik a városhoz képest.
- Mert amióta a királylány eltűnt a király megköveteli a csendet, mert nem tud pihenni- Felelte félhangosan szinte már suttogva a katona - és aki ellenkezik – mutatóujját végighúzta nyakgödrén és még hozzátette – nyissz, és a feje porba hull. Múltkor is épp a napi boszorkányégetésre vittem a fiam, mikor láttam hogy leütik egy vén féllábú ember fejét csupán mert pénzt számolt és véletlenül leejtett egy érmét. Hát borzalom. Mondtam is, a nejemnek megyünk Rokkavába, még az ottani Rabanokat, a fura ízetlen barna söreikkel, meg az idióta sapkájukat, is előbb elviselem mint ezt itt.
- Hát majd én felrázom ezt a helyet, ha én leszek a királya.- mondta nagy önbizalommal a herceg.- Nyiss nekem kaput, hadd beszéljek a királyoddal.
A katona átfütyült a másik oldalra „kaput kinyitni” címszóval. Azzal húzták is fel a nehéz vasat, és a kapun a herceg fehér lovával együtt bevonult a kastélyba. Mintha egy szellemekkel teli sereget vezetne, úgy nézett rá mindenki félve, szinte rettegve. A herceg kicsit félreértette az emberek elképzeléseit róla, ugyanis azt hitte, hogy milyen erőt sugárzó lehet, mert mindenki így néz rá.
Felment a belső várfalig majd elment a főtorony legnagyobb ajtójához és bekiáltott a királyhoz, hogy beszélhessen vele.
- Beszélni szeretnék a királyi felséggel aki ennek a hatalmas és gyönyörű országnak a kormányzója, kinek nevét már a 7. országban is hallották, ki oly nemes...
A mondatot nem fejezhette be ugyanis ekkor kinyílt a hatalmas kapu, és egy hang kiabált odabentről.
- Szabad csak ne ordítozz már, édes fiam.
A király volt az, de már nem is hasonlított a pár nappal ezelőtti uralkodóra. Megöregedett. Szinte teljesen ellepték az arcát a mélyen futó, szinte árok szerű gödrök, volt pár különösen nagy is az orra két oldalán (mintha a Marianna árok lenne, sok kis árok között). A haja mint a tél első sugallata, testtartása pedig, mint egy félbehajlított vasrúdé.
- Mi történt magával jó atyám, - szólt a herceg – Hisz amikor múltkor láttam teljesen egészséges, kicsattanó, örvendező fiatal király volt.
- Hát fiam az a sok aggodalom – szólt és a homlokán megjelent egy újabb mély gödör, s a szemében mintha egy könnycsepp pirított volna, egy pillanatra, majd el is tűnt – nehéz elviselnem a kislányom hiányát. Ő tartott engem fiatalon életerősen, ha nincs akkor nekem sincs miért élnem.
- Én segítek magának ahogy erőmből telik jó uram. – szólt s közben bámult valamit a messzeségben, és a bal kezét a mellkasára helyezte – Megmentem egyszem leányát, Isten engem úgy segéljen. „Ha ígéretemet megszegném, bármely megfontolt vagy megfontolatlan indokból, úgy vigyen el az ördög ezer rabszolgája és kínozzon, míg a világ a világ, és még 7 nap”. Úgy mint ahogy az a szerződésem – ekkor benyult a zubbonya belső zsebébe és elővett egy öregnek tűnő pergamen tekercset – a 12. bekezdés alsó záradékában foglaltatik.
A király teljesen közömbösen elküldte:
- Menj csak fiam, járj szerencsével!- intett a kezével és megindult vissza a szobájába.
A herceg furának gondolta a dolgot dehát nem zavartatta magát és rákérdezett:
- Uram merre találom azt az erdőt. Amint megmondod ezer halállal sújtok le mindenkire, aki az utamba áll és visszahozom neked leányodat!
- Hát fiam itt van az Ezüst tó mellett, kicsit jobbra, bár én vigyáznék a hejedben, mert ott lakik a királyság legrosszabb, leggonoszabb, legagyafúrtabb...
- Már elnézést – szólt közbe a királyfi – nem lehetne rövidített verziót, mert elégge sietek. Pár órán belül vissza szeretnék jönni, ugyanis a lovamnak emésztési gondjai vannak így hát picit nehezen mozog mostanában, és rajta lovagolni sem egy leányálom, nekem elhiheti. Szóval ha kérhetném a gyorstalpalót, azt megköszönném...
A király megállt, mint aki odafagyott a mondat közepébe. Majd elkezdett kutatni a zsebében, és elővett egy pici papírfecnit. Beleolvasott majd visszatette bolyhos zsebének mélyére ahonnan előkaparta.
- Legyetek boldogok – majd odafordult a lóhoz – jöhet a csók, és legyen sok kis khm... Paripátok.
- Aha... Azt hiszem rossz papír volt, mindegy is csak mutassa meg merre menjek.
A király ismét a zsebében kezdett kotorászni (bár most a másikban) és kivett egy barna vékony valamit. Egy kis ílypuska volt. Ismét kotorászott bolyhos zsebében és elővette a bele való nyilat is. Majd felemelte és a fal felé irányította ahol volt egy kis piros valami. Kilőtte a nyilat, az átsuhant a termen és pont a kis pöcköt találta el. Ekkor hallani lehetett egy kis „au” hangot, a pöcök eltünt, és megjelent egy kisember, aki elhúzta a szoba közepén a függönyt, majd megjelent egy köpcös úr mögötte.
- Tudom, fiam elég régi példány mint jómagam is, de még működik. Szóval betáplálom a koordinátáit a manó házának, úgyhogy csak követned kell a kis nyilacskát.
- Mongyá’d mán az utat mer mingyá’ itt unom magam hálálrá. – Szólt a fura alak.
- Wáó, ez nem semmi?- olyannyira kikerekedett a szeme, miközben ezt mondta, mint egy kisgyermeknek, a cukorkaárusnál, amikor új édességszállítmány jön, és megpillant egy újfajta krémes-mogyorós-zselés cukrot.
- Csupán a GPS-el szórakozott megint a Béla. Ja ő az udvari bolond, sokszor eltéved ezért néha kölcsönadom neki, mindig mondom hogy ne állítgassa. Múltkor egy hölgy volt, kedves udvarias, most meg... Na a lényeg, hogy ez a nyíl, - rámutatott a köpcös figurára, aki fogott egy nagy fa nyilat, ami a padló felé mutatott. – Látod rá is van írva a nyílra. –oldalra fordította a fejét, és összehúzott szemmel erőteljesen koncentrált a nyílra- Aszongya Ez len... itt... a ... Szemüveg nélkül nehezen látom - felvette új divatos szemüvegét (mellyet persze az Offotértben vett nemrég) és felolvasta Ez lenné’ itt mán te...
- Mongyá’d mán há’ hová méssz me, tényleg itt visz el mingyá’ a Kompós Joci – a hang egyre erőteljesebb volt - oszt farag belűled szíp diadímot...
- Na szóval beírom ide – elővesz egy kis papírdarabot és egy libatollat tintával – Szutskusz... Szutskurusz... ááá ien nevet hogy is írják... jah Szutykuszmutykuszkoszmanó háza...
A kis papírdarabot gondosan körbetekerte a pici nyilon, hozzákötözte, és kilőtte egyenesen a köpcös úr lábába.
- Gyáúúúú... Mit köl lődözni mán. Direkbe ott az a fa izéé – közben bal kezével rámutattott a falon egy kis fadobozkára - abba köl lődözni, nem a lábamba.
- De így viccesebb. Különben is én vagyok a király úgyhogy vigyázz, mert nem lesz sok gyereked ha így beszélsz velem. – odafordult a királyfihoz és még hozzátette – nem minthogyha így nem lenne elég szegénynek azzal a két lánnyal, akik bűn rondák, gügyék, és úgy beszélnek mint az apjuk, nem lesz férjük egyhamar az is biztos.
A köpcös ember közben óvatosan eltávolította a lábából a nyilat, majd elolvasta, és hozzáfűzte:
- Na vígre mán, szóvál kápkod’gyád mán a lovodat oszt huzzá mán villámgyursba a bálrá... ’Há nem érted hogy BÁLRÁ... Mozogjá mán az isten ágyun meg...
- Tessék fiam, itt van – a király odaadta a kis nyílpuskát és vagy 10 nyilat, a királyfinak - aztán vigyázz magadra, és hozd vissza a leányomat. – közelebb hajolt a herceghez és suttogva hozzáfűzte- Nem lenne nagy kár ha valahol, elveszítenéd ezt -közben rámutatott a köpcös urra- szemethunynék felette, sőt...
- Köszönöm jó atyám, bizakodjék nyugodtan, mert mire a nap hétszer megteszi a rá rót útat és feljön nyolcadjára én itt leszek a leányával az oldalamon.
- Hát persze fiam, csak indulj már.
- Há’ igen mán rég félúton lehetník vissza ide a jó világba. – sóhajtozott a köpcös.
- Isten áldja, jó uram – azzal a lendülettel mellyel sisaklyát rátette a fejére ellovagolt a naplementébe, előtte pedig futott a köpcös úr és kiáltozta, „lassabban má’ há’ nem tudok két lábun gyorsabban futni”.
Harmadik Fejezet:
A szökés próbája, az
A királylány továbbra is kétségek között vergődik a barlangban isten tudja hol, és merre lehet, a reményeit elvesztette, és az időt sem tudja. Már négyszer járt nála a manó, minden reggel 8-kor ahogy ígérte. A béka és a kacsa folyamatos veszekedései, csaknem megőrjítették, lehet hogy ezért, elhatározza, hogy levágja a haját. Maga sem érti miért ez a kényszer, a haja eltávolítására, de egyre erősebben érezte, hogy mindenképp meg kell tennie. Talál egy élesnek mondható követ, fogja és elkezdi levágni vele gyönyörű arany fürtjeit, egymás után. Miközben hullanak a földre, folyamatosan úgy érzi mintha egyre több, és több ötlete lenne. Hirtelen elfogynak a gyönyörű fürtök, és csupán egy töredezett rövid, még vállig sem érő haj maradt utána.
Amint eldobta a követ, amivel levágta a haját, egy nagyon furcsa érzés fogta el, nem tudta mi az, becsukta a szemét, és látott egy iszonyatosan erős fényt a lelki szemei előtt, majd a fény lassan elkezdett halványulni. Kinyitotta szemeit, és észrevette, hogy haja bebarnult, teljesen. Nem igazán foglalkozott vele, csak meglepődött, és bámulta egy kicsit, aztán elengedte, és már gondolkozott is, egy szökési terven. Semmiképp sem akarja hogy megmentsék, ő akar egyedül kiszabadulni. Bármilyen módon is legyen, nem akarja megvárni a „herceget” úgy érzi, egyedül is menni fog neki, mennie kell. Ez akkoriban nem volt egy divatos elmélet, ugyanis a fiatal hölgyeknek, nem volt annyira sok sütnivalójuk (bár Brünhild előtte, mindegyiken túltett, az ostobaságban), és dolguk is, csak a sopánkodás, és az esztelen sikongás volt ilyen helyzetekben, ezért is rengeteget edzették a hangszálaikat, pici lány koruk óta. Viszont Brünhild mindennek ellentmondva, ki akart szabadulni, és nem csak sopánkodni, hogy milyen rossz is neki.
Már csak egy szökési utat kellett kiagyalni, és mivel a királylány nem volt híve az „agyalásnak” a pillanatnyi érzelmeket vetette be. Az 5. napnak a reggelén, Brünhild a levágott arany fürtöket, feláldozta a szökése oltárán, hozzákötözte, őket az egyik szék támlájához, és onnan lógatta le őket. Levette, a ruháit is, azt is fogta, és a székhez erősítette, még szerencse, hogy sok ruha volt alatta is. Úgy nézett ki a szék, mintha ott ülne rajta. Megragadta a békát, és mondta neki:
- Akárhányszor kérdez a manó egy nevet, te mondj neki egyet az én hangomon. Tudod utánozni az én hangomat?
- Persze, és velem mi lesz? Az nem érdekes?
- Dehogynem, számomra igenis fontos vagy, - a béka lábára tette a kezét közben - egy remek barát vagy, amint kijutok innen megkérem apámat, hogy küldje ide a sereget, és intézze el azt a manót. Addig ki kell tartanod. Az ételt amit hoz a manó, az egészet egyétek meg, és minden nap cserélgessétek a székek helyzetét, nehogy rájöjjön a cselre. Kérlek vigyázz magadra.
- Jól van értettem, menny csak, járj szerencsével, de vigyázz az erdőben nem csak a gonosz manó él. Rengeteg veszélyes élőlény is van még, aki ugyanúgy szereti az emberhúst, és bármit meg is tesz érte.
A béka nem igazán reménykedett, úgy gondolta, ha ki is jut innen a királylány, akkor sem valószínű, hogy az erdő széléig eljuthatna, de megfogadta amíg tud segít neki. Közben a kacsa csak morgott, hogy „úgyse sikerül”, meg „elbénázza a béka”, és hasonló reményt sugárzó dolgokat. A királylány csak megrándította a válát és csak annyit fűzött a dologhoz:
- Na akkor csak figyelj, és el ne árulj, mert akkor te sem jutsz ki, és tudod ki a következő a manó étlapján?!
- Jól van nem foglak elárulni, csak gyere ide picit hadd adjak egy búcsúcsókot – közben már becsukta a szemét, és várta, hogy megcsókolja a királylány, de ez nem történt meg – Na nem kapok, legalább egy búcsúpuszit? Na akkor szia – azzal elfordult, összekulcsolta szárnyait a mellkasán, és tovább nézegette a kopár falat.
Hirtelen meghallották a jellegzetes recsegést, és dübörgést, ami csak azt jelenthette megjött a manó. Igen valóban megjött, a kőszikla alján elkezdett pislákolni pici lámpásként egy lyukacska, ami lassan növekedett, és egyre több fény szűrödött be rajta. Brünhild nem várt tovább, odaugrott a kis lyukhoz, ami már megnőtt akkorára, hogy kiférhet rajta, és kimászott alul. A manó csukott szemmel mormogott, két kezén a mutató ujjakkal pedig mintha szavakat formázna. A királylány gyorsan futott, olyan gyorsan ahogy csak lába bírta, majd beért egy rengetegbe, a manó háza előtti rengeteg fűbe. Csak rohant a fűben, mint akit űldöznek, de szerencsére a manó nem vett észre semmit, az akcióból. Még hallott egy mély hangot, ahogy a manó azt mondja holnap ismét jövök.
Kicsit megnyugodott, és lelassított bár még elég erősen sétált. Lassan meglátott egy kis dombocskát, amin nem nőtt a fű. Gondolt egyet: felmászom, és körülnézek a tetejéről, hátha kitalálok az erdőből. Így is tett felment a tetejére, körülnézett, és egy számára hatalmas tisztás fogadta, a közepén egy iszonyúan nagy házzal. A másik irányban pedig, a végtelen erdő, aminek se vége se hossza. A kis házacska fényárban úszott, de az erdő, sötét volt és komor, és a köd is körülölelte, de legalább fű nem nőtt arrafelé.
Meghallott egy reccsenést maga mögött, lassan megfordult, és egy óriási csontevő termesz ált ott, ami körülbelül háromszor akkora, ha nem nagyobb, volt mint ő. Nem is foglalkozott Brünhildel, csak átlépett rajta, és üldözőbe vett egy megaagyarú hangyát. A királylány nem várta meg, hogy még lásson ilyen remek teremtményeket, ezért villámgyorsan elindult az erdő felé.
Útközben rengeteg furcsaságot látott. Például volt egy nagyszárnyú méhlepke ami leszált egy virágra és felfalta annak szirmait, aztán továbbrepült, leszált egy másikra, ahol a virág ette meg őt. Úgy érezte gyorsan kell erről a furcsa helyről, távoznia. Beért végre az erdőbe. Csend volt, olyan csend, hogy az már szinte fájdalmas volt, egy recsegés, egy ropogás sem hallatszott, semmi. Brünhild elmélete szerint egy irányba megy akkor előbb utóbb kiér az erdőből, csak nem szabad irányt váltani. Végre hallott egy kis zajt, előugrott egy fa mögül, egy kisegér, ami odajött egyenesen Brünhildhez. Nem akarta bántani csak szagolgatta, elég gyorsan. Bár ő is kétszer nagyobb volt hősnöknél, mégse akarta bántani.
- Szia, de aranyos vagy – közben megfogta az egér fejét, és magához ölelte – Kár hogy nem tudsz beszélni.
- Ezt ki mondta? – válaszolt hadarva az egér – Honnan jöttél kicsilány?
- Oh.. Hát már semmin sem lepődök meg ebben az erdőben – jegyezte meg halkan - Én a király leánya vagyok, elkapott az a gonosz manó, kicsivé változtatott, és most megszöktem tőle, röviden ennyi.
- Mármint. Azaz te? Megszöktél, a gonosz manótól? Tyű, ez igen, eddig még senkinek sem sikerült. Ja kivéve egy kis poszátát, de három perc múlva őt ismét elkapta, és letépte a fejét, hát nem lehetett egy szép látvány. Szóval te vagy a rekorder.
- Kö.. Köszönöm. Figyelj nem tudsz egy kivezető utat, ebből a rengetegből? Vagy, hogy melyik irányba van a kastély? Mert én eltévedtem teljesen.
- Dehogynem, hisz ott nőttem fel! Bármikor visszatalálok. De nem akarsz előbb normális méretű lenni, mert egy ember vagy nem? Legalábbis a szagminta alapján, ami eddig még nem tévedett.
- Igen ember vagyok. Miért itt arra is van megoldás hogy visszanövesztenek? Igaz ebben az erdőben minden van. De igen szeretnék.
- Akkor nem kell mást tenned csak elmenni a kristálytükör mögötti, kis patakhoz, inni belőle, majd a tükörtől kérni. Jól meg kell gondolni, hogyan fogalmazol, mert a tükör nagyon ravasz, és csak azt teljesíti amihez kedve van. Főleg az emlékeket szereti törölni.
- El tudnál vezetni hozzá? Nagy jutalomban részesülsz később, ha hazaértem apámhoz, egész életedben jóllakott lehetsz, vagy amit szeretnél.
- Dehogynem pattanj fel elviszlek, nem azért mert jutalmat kapok, hanem egy földin mindig segítek. – mondta vidáman, majd lejjebb ereszkedett, hogy felmászhasson a királylány.
Elindultak. Vágtattak, és vágtattak, olyan szélsebesen, hogy királylány alíg bírt kapaszkodni. Csaknem leesett, amikor az egyik fa elől elugrott az egér. Brünhild észrevette, mintha egyre fényesebb lenne minden körülötte, és egyre több helyről szűrődne be napfény, és a köd is egyre oszladozott az erdő fái között. Megpillantott egy olyan gyönyörű kis csobógó patakot amilyet még sohasem látott. Egy tisztáson volt. A tisztás egyik szélén bukkant fel a patak, egy nagyon kicsi kis erecskeként, szinte alig folydogált, majd egyre erősebb és erősebb lett, egészen a tisztás közepéig, ahol ismét csökkenni kezdett, majd a tisztás másik felén ugyanolyan kicsi erecske lett mint azelőtt, majd felszívodott. A tisztás igen fényes volt, pázsittal, és rengeteg virággal, és méhlepkékkel vagy hasonlókkal, de nem volt se foguk se szájuk, csak olyan kis szívókájuk, és száltak virágról virágra, de eggyet sem ettek meg, csak a szívókáikat nyújtogatták beléjük. Furcsa volt, az egész, de megis megnyugtató. A tisztás közepén, a patak előtt, volt egy ósdi nagyon öregnek látszó tükör, ami merő kosz, és a fémes kerete tiszta rozsda volt. Az egész tisztás egyben, olyan volt mint egy kis oázis, a semmi közepén.
- Mit akartok itt – szólt egy monoton öreg hölgy hangja, de nem tudták megállapítani honnan jön – Azt kérdeztem kik vagytok! – a hang olyan erős, és dübörgő lett, hogy Brünhildnek be kelett fognia a fülét, mert nem bírta ki.
- Én egy ártalmatlan rágcsáló vagyok, nem akarlak bántani.
- Ki van a hátadon? – szólt ismét, de már békésebben.
- Segítségért jött, és inni szeretne a vizedből, ó hatalmas erejű tükrök őrzője.
- Ihat, de csak egyetlen kortyot, azt is csak akkor ha megtisztított, és lekaparta az egész rozsdát. Aztán ragyogjak, és egy darab se pattanjon le csodás keretemből, különben megismeritek végtelen haragom!
- Értettük – Ahogy ezt kimondta, odafordult Brünhildhez – Vigyázz, meg ne karcold, mert akkor örökre eltüntet, vagy még rosszabb!
- Értettem!
Leszállt az egérről, majd lassan közelebb ment a tükörhöz. Letépett egy ruhadarabot, megmártotta a vízben, és elkezdte törölgetni, súrolni a tükröt. Közben néha halott egy-két mennydörgő, de mégis jóindulatú hangot. Hamar végzett az ódon tükörrel, majd odabiccentett az egérnek, az pedig suttogta neki, hogy mennyen igyon a vízből. Így is tett odament, majd belekortyolt a dús nedűbe. Olyan isteni finom volt, mintha maguk az angyalok hagyták volna ott a fürdővizüket, de nem ihatott csak egyetlen kortyot, mert ezt mondta a tükör.
- Gyere közelebb, és mond mit kívánsz, de gyorsan, mert nem ez az egyetlen világ ahol őrt állok. Egyetlen kérésed lehet, jól fontold meg, mi legyen az.
- Hm.. –gondolkozott kicsit, majd nyugodtan felelt- Legyek teljesen ugyanolyan, mint hat nappal ezelőtt, és mindenre emlékezzek ami történt, előtte és utána, egészen eddig a pillanatig, és ezután is emlékezhessek mindenre, a hajam pedig ne nőljön vissza.
- Ravasz vagy, jól van, de tudd, ha akarnám elvehetném így is az összes emlékedet, viszont kérésed meghallgattam, és ravaszságoddal elnyerted, hogy a kívánságod teljesüljék, ahogy te szeretnéd.
Egy kis mély hangot lehetett hallani, majd az összes méhlepke megindult Brünhild felé, közben aranyszínű kis függönyt húzva köré ami teljesen eltakarta őt. Több száz kis méhlepke keringett és egyre többen jöttek, majd magasabbra, és magasabbra húzták az arany fátyolt a lány körül. Hirtelen megálltak, és szétszéledtek, a lepel pedig lassan felszívódott, és ott volt teljes élettnagyságban a királylány, megnőtt, mint nyári eső után a gomba.
- Na kisegér, most te jössz velem, én viszlek tovább – közben felemelte tenyerébe a kisegeret, majd eltette zsebébe. Megfordult, a tükörre nézett, és mondta – Köszönöm kegyes tükör.
- Most távozz. –szólt a mennydörgő hang.
Szófogadóan, fogta magát és elment az erdő felé, amint beért, még egyszer hátra nézett, de már nem volt ott semmi, csak a sűrű erdő, ami ismét sötét, és ködbe burkolódzó lett mint előtte. Előrefordult és elindult, a hatalmas fák árnyékában, amik mintha még magasabbak lennének mint amikor pöttöm volt. Kivette zsebéből a kisegeret, és megkérdezte:
- Merre tovább, barátom?
Közel tette a füléhez, de nem hallott semmit csak cincogást. Úgy vélte elfelejtett beszélni, ami részben igaz, mert csak a varázs alatt álló emberek érthetik az állatok nyelvét, és mivel ő már nem állt varázslat alatt, nem tudott velük beszélni. Megrándította vállát, letette a kisegeret, ami olyan gyorsan eltűnt a fák között, hogy észre sem lehetett venni.
Tovább indult előre, mondván ha egyirányba megy, előbb utóbb csak kijut, vagy legalább egy magaslatról körülnézhet. Az erdő viszont hatalmas, és ő csaknem a közepében van, hála a manónak, mert varázslattal vitte be annyira gyorsan őt az erdőbe. Ment csak ment a néma erdőben, szinte semmilyen változás sem volt, csak fák, köd, halvány sötétség, ölelte körül őt. Lassan kezdett elfáradni, leült az egyik fának a tövében, és érezte fáradsága súlyát, a szemein, amik le-le csukódtak. Amint teljesen becsukta a szemét már el is aludt, nem csoda ennyi kaland után.
Másnap, vagy legalábbis valószínűleg másnap, mert az időérzéke teljesen elveszett Brünhild, felébredt, és tovább is indult, korgó gyomorral, és iszonyúan szomjasan. Ment csak ment, de még mindig nem volt semmilyen változás, már-már unalmasnak hatott az egész. Elég sok idő elteltévelt, és Brünhild érzése szerint sok sok kilométerrel odébb, megtörte az erdő csendjét és nyugalmát egy rimánkódó hang. Úgy vélte a fák felett lehetett a hang kibocsátólya. Elkezdett gyorsabban menni, és egyre gyorsabban, majd megint hallotta a hangot, de mintha közelebb lett volna. Már futott, csak úgy kapkodta a lábait, és szlalomozott közben a fák gyökerei között. Újra halotta a hangot, és megpillantott egy árnyat is, egy hatalmas árnyékot, pont előtte, bár nem látta élesen, a félhomály miatt, de úgy vélte egyre növekszik. Kirajzolódott az ágak felett valami, és egyre közelebb repült, szállt lefelé. Már hallotta az agák reccsenését ami azt jelentette, hogy átjutott a fákon, de Brünhild nem mert felnézni, csak futott, rohant. Hirtelen érezte, hogy valami elkapja a vállát, és elemeli a talajtól, egyre magasabbra és magasabbra. Félt, hogy megcsapják a fák ágai, ezért arcát beletemette kezeibe.
Egy Rovarszemű-tűzgriff volt az ami elragadta őt. Már vagy három ezer éve nem látott ilyen élőlényt senki. Utoljára Egyiptomban volt egy amit az egyik fáraó leölt. Egy kihalltnak hitt faj, újra életben, de ez hősnönket nem vígasztalta, rettegett a szörnyeteg karmaiban. Le sem mert nézni, pedig a látvány lenyűgöző volt. Gyönyörű dombok, iszonyú magas hegyek, és völgyek, követték egymást, egy két patak is csordogált közöttük elszórtan, és mindezeket óriási fák borították, a patakokat is alig lehetett tőlük látni. Elég sok ideig repültek, lassan le is vette a kezét a szeméről Brünhild, és megpillantotta a meseszép erdőt, amit lentről borzasztónak látott. Hátrafele nézett és látott egy hatalmas völgyet, valószínüleg onnan hozta őt a tűzgriff, mert ködbe borulva látszott, és még idefentről is ijesztőnek hatott. Megjegyezte a helyet, ha később vissza akar ide találni, tudja merre keressék a manót.
Ahogy repültek a gyönyörű, és végeláthatatlan erdősségen, lassan mintha valami nagyobbacska vizet látna, gondolta (remélte), hogy az ezüst tavat látja. Igen, az ezüst tó volt az, és a körülötte a gyönyörű szántókat, az ültetett pázsitot, és persze otthonát is, Hendarin városát, a várral együtt. Csakhogy a griff nem ment arrafelé, hanem az erdőben, egy magas, hegycsúcs felé vette az irányt, ahol valószínüleg a fészke volt.
- Megjöttünk, kedvesem, érezze otthon magát – ahogy ezt kimondta lassan ereszkedni kezdett a hegy oldal felé, és egyre közelebb ment, közben előrefele csapkodott a szárnyaival, hogy fékezhessen. Lassan kitárulkozott, a fészek látványa. A kopár teljesen függőleges hegyoldalon, sok sok elkorhadt fadarab, egy nagy hosszú elkorhadt fadarabon, kör alakot formázva, volt a fészke.
Lassan leszállt, letette óvatosan az egyik ágra a királylányt, majd óriási szélvihar közepedte újra felszállt. A fészekben két olyan nagy tojás volt, ami 2 méternél is nagyobb lehetett. Brünhild megsimogatta őket, és érezte a „kicsik” szívdobbanásait. Elengette majd körülnézett, és megállapította, hogy innen nem lehet könnyen távozni. Viszont megígérte, hogy nem fogja feladni. Eszébe jutott a szegény béka, és a kacsa is egy pillanatra, hogy ott sínylődnek a manó kezei között. Próbált lefele mászni de nem jutott messzire, mert nem volt hova tenni a lábát, meredek volt nagyon a hegy, és egy kapaszkodó sem volt sehol. aztán megpróbált felfele is menni, az sem sikerült. Megpillantott néhány indát, amik elég erősnek tüntek, összeköttötte az összeset, majd magaköré kötötte az egyik végét, a másik végét pedig a nagy fához amin a fészek volt, és lassan elkezdett lefele ereszkedni rajta. Csakhogy nem volt elég hosszú, az a rengeteg inda, nem ért el az aljáig a hegynek, de még a feléig sem. Visszamászott a fészekbe, visszahúzta az indákat is, hátha még jók lesznek valamire. Gondolkozott, de semmi sem jutott az eszébe, csak egy út, de azt meg nem vállalta, nem akart a földön egy szép kis krátert hagyni, ahogy belezuhan.
- Feladom – ahogy ezt kimondta leült, fejét nekitámasztotta a fészek szélén az ágaknak, és beletörődött a sorsába, hogy nem a manó, hanem a griff eszi meg, vagy ő lesz a kicsi griffek első tápláléka. Ugyanis erről a griff fajtáról lehetett a legrosszabbakat hallani. Az apja is megjegyezte, „még szerencse, hogy a fáraó megölte az utolsót”, csak senki sem gondolta, hogy itt még élhetnek.
Negyedik Fejezet:
A megmentő rögös útjai
A királyfi, a királytól kapott „GPS”-t követve, elhaladt az ezüst tó mellett, és beért a négyszögletes kerek erdőbe. Amint egyre beljebb haladtak, egyre sűrűbb lett, már csak fák és igen sok bokor volt mindenfele, a földet nem is lehetett látni tőlük. Elég gyorsan haladtak, mert a királyfi azt mondta a köpcösnek, hogy ha nem siet telelövi a fenekét a nyilakkal. Azért is kellett sietni, mert a királyfi szerint közel volt az este, amikor is igen veszélyes egy ilyen varázserdő, hacsak nincs valami jó kis búvóhelye az embernek.
Menetelés közben lehetett hallani kisebb nagyobb zajokat némelyek elég fülsértőek is lehettek, de ahogy haladtak, egyre ritkábbak lettek ezek a zajok, mígnem teljesen megszűntek, és a még fájdítóbb csend fogta őket körül. Ahogy egyre beljebb és beljebb hatoltak a sűrű bozótban, érezték, hogy egyre hűvösebb van, és sötétedni is mintha kezdett volna, bár ezt nem lehetett megállapítani ebből a derengős félhomályból ami lassan körülölelte őket. Lassan a köd is leereszkedett rájuk, és már egymást is szinte alig látták. Elértek egy kis koszos patakocskához, mely mellett, egy kis koszos, sáros, tisztásszerűség volt, de így se lehetett még az eget se látni, mert a fák lombja teljesen körbefogta a kis tisztást. A királyfi leszállt lováról, körülnézett majd megszólalt.
- Itt tábort ütünk. Hozom a felszerelést. – miközben ezt mondta elindult a lova felé, és elkezdett kotorászni a nyereg alatt.
Elővett egy kis rózsaszín gömböt, egy halványszürke kis bolyhos rongydarabbal, majd elkezdte tisztítani vele a tenyérnyi gömböt. Ettől mintha életre kelne, és növekedne, a gömb majd kisebb fehér felhők tűntek fel benne. Ulrich letette a földre és csak az oldalát dörzsölte, ettől még jobban elkezdett növekedni a már körülbelül méteres gömb. Csak dörzsölte, dörzsölte elég gyorsan és erősen, mígnem már olyan nagy volt mint ő maga. Ekkor abbahagyta és háromszor rákopogtatott a mutatóujjával. A kis fehér felhők felgyorsultak a gömb belsejében, majd összeálltak, és egy ajtó kezdett el kirajzolódni belőlük, majd elkezdett egy kis kerek fogantyú szerűség is kihatolni a rózsaszín gömböcskéből.
- Nyomás befele, itt fogunk ma aludni. – fordult oda a köpcöshöz, aki a háta mögötti védelmet élvezte.
A furcsa beszédű kis köpcös, csak tátogatta a száját, az egész folyamat alatt, mint egy hal. Viszont ahogy kimondta a királyfi, mint egy engedelmes kiskutyus, megindult a gömb felé, becsukta a szemét, és elkezdte húzni a fogantyút. Ekkor elkezdett kinyílni, a gömb oldala, és iszonyú fényesség látszott, odabentről. Bement de még mindig nem nyitotta ki a szemét, egyrészt mert nem is tudta mert nagyon erős volt a fény, másrészt pedig eléggé félt a látványtól ami odabent fogadhatja. Lassan szeme kezdett hozzászokni az erős fényhez, és a félelme is kezdett csökkenni, így hát kinyitotta szemét. A szája ismét tátva maradt a látványtól.
Egy gyönyörű kis három boltíves hidacska volt, közvetlenül a lába előtt, amin éppen a lovával együtt haladt a királyfi, egy csodaszép rózsaszín márvány palota felé. A hidacska alatt, egy patak volt, ami körbe körbe folydogált a gömbben, az egész kis oázis rózsaszín fényárban úszott, ugyanis nem volt nap, sem hold sem csillagok, csak az egybe rózsaszín ég, ami néhol megtört a fehér felhők miatt, amik viszont nem voltak túl nagyok. Lehetett látni a gömb körvonalát, de így is hatalmasnak tűnt az egész, nem akkorának mint kívülről, hanem vagy százszor nagyobbnak. Hátranézett, de az ajtó már nem volt sehol, elkezdte keresni a kezével, de csak az egybefüggő rózsaszínű égboltot tudta megfogni, ami igen puha volt és érezte, ahogy mozog körbe-körbe.
Elindult igen gyorsan, futva, mert a királyfi már túlért egy csodaszép, virágokkal, és pázsittal, és persze néhány fával tarkított (amik szintén virágba voltak borulva) kis réten. Éppen belépni készült a palotába mikor utolérte őt a köpcös. Majd lihegve megkérdezte a királyfit.
- Ezt... – közben kapkodta a levegőt, és lehajolt, hogy megfogja a térdét, de nagy nehezen folytatta - most, hogy? Mi jez a sok virág, előgyün az allergiám... Meg mi jez az egísz hely?
- Egy medveszájú-menyétlótól kaptam, mikor megkíméltem az életét. – Mondta elég fellengzősen majd még hozzátette – De csak addig élt amíg meg nem támadta újra a kis falut, mert utána levágtam a patáit, majd a fejét.
A köpcösnek kitágult a szeme, majd gondolta inkább nem faggatja tovább mert félt, hogy ő is úgy végzi mint a medveszájú-menyétló. Ahogy beléptek a palotába, egy hatalmas kör alakú terem fogadta őket ami tele volt nagy ablakokkal, és a másik felén volt három ajtó.
- A palota alkalmazkodott. Az egyik ajtó egy istálló, a másik kettő pedig egy-egy szoba. – Miközben ezt mondta meg is indult a jobb szélső ajtóhoz – Beviszem a lovat, te addig válassz melyik szoba kell.
- Értem. – csupán ennyi volt a válasza, és el is indult a két ajtó felé. Bement a középsőn, és a szobában látott egy hosszú asztalt a szoba egyik végében, a másikban pedig egy nagy franciaágyat. A szoba is rózsaszín fényárban úszott, a falakon kisebb nagyobb festmények voltak, az asztal pedig teljesen üres volt.
- Csak kiabáld el magadat – lépett be a királyfi - hogy éhes vagy és lesz étel – majd ki is ment.
- Éhes vagyok – mondta igen erélyesen.
Látott egy igen erős szintén rózsaszínű fénycsíkot, amint bejött az ablakon és elkezdett körbe-körbe forogni az asztal körül, egyre gyorsabban, majd távozott ugyanúgy ahogy bejött. Az asztal roskadozva volt, finomabbnál finomabb ételekkel. Középen egy kismalaccal és egy almával a szájában, körülötte voltak az ételek. Egy tál néhány szőlővel, ínycsiklandozó mézsör kancsóban, a rengeteg édességről nem is beszélve. Nem habozott, neki is látott pusztítani, a csodás étkeket.
Annyira jól lakott, hogy a gombok épphogy meg tudták tartani a hasára feszülő ruhákat, és kisgömböc módjára odagurult az ágyhoz, majd nagy nehezen felmászott rá, böfögött még egyet-kettőt majd azon gondolkozott hogyan fog ilyen fényben aludni. Ekkor ismét benyitott a királyfi.
- Irány aludni. – Meglepően tapasztalta, hogy már az ágyban volt a köpcös, majd ki is ment.
Lehetett hallani ahogy bemegy saját szobájába, és elkiáltja magát -vesperum- majd elkezdett egyre homályosabban világítani az égbolt, és lassan teljesen sötét lett. Már az orráig sem látott, el is nyomta azonnal az álom.
Néhány órával később, ismét lehetett hallani a királyfit kiabálni –auroram- mintha a nap kelt volna fel, elkezdett erősödni az égbolt rózsaszíne, majd lassacskán megint olyan erős volt, mint előtte. Ekkor hallani lehetett ahogy a királyfi bemegy az istállóba és kihozza lovát. A köpcös nem várta meg amíg bejön és lekiabálja a fejét, fogta magát elvett némi mézsört, és egy kis élelmet az asztalról, majd ki is ment az ajtón.
- Remek tehát indulunk is. – közben simogatta lovát – de aztán kapkodd magad.
Kimentek a palotából, át a hídon, majd a királyfi megfogta az „égnek” a szélét, a másik kezével pedig kopogtatott rajta kettőt, kicsi szünet után pedig még hármat. A felhők elkezdtek igen gyorsan haladni feléjük, ismételten egy ajtót formáztak, de most nem volt kis gömb amivel ki lehetne nyitni. A királyfi fogta elkezdte tolni, és kimentek az ajtón. A gömböt megkocogtatta még párszor, és mint amikor egy lufinak a száját nem fogják be rendesen, olyan gyorsan kezdett el összemenni, majd a felhők is eltűntek. Eltette a nyereg alá a kis bolyhos pokróccal együtt.
- Vezess a manóhoz – felpattant fehér pej lovára és elővette a kis ílypuskát, még három nyilat – de gyorsan ám.
- Megyek már – fogta a kis fa nyilacskát amit eddig cipelt, előrefelé mutatott vele, majd kicsit jobbra – ez az meg van, arra.
Ahogy mentek tovább a sűrű, sötét, ködös erdőben, a királyfi azon gondolkozott, hogy eddig hogy-hogy még nem volt semmilyen gonosz szörny, vagy valami más varázslény. Furcsának tartotta, hogy nem hemzsegnek errefelé, sőt még egyet sem lehetett látni, csupán az erdőség elején hallani valamit, de azok lehet, hogy farkasok voltak. Amint ezen gondolkozott, már a kis koszos tisztást, és a patakocskát nem is lehetett látni. Ekkor halott egy magas hangot a fák fölött. Egy hatalmas szárny árnyékát látta elsuhanni, de azt nem látta, hogy mi lehetett az. Viszont örült, hogy legalább nem teljesen kihalt ez az erdő. Egy nagy dombon keltek át, aminek a lábánál véget ért az erdő sűrűsége, a bokrok, a fű, és semmi más nem nőtt a talajon, csupán a nagyon magas fák gyökerei voltak ott.
- Jaó irányba haladunk, már benn vagyünk a manó völgyíbe – közölte elég nagy örömmel a hangjában, mert közben arra gondolt, hogy hamarosan mennek hazafele.
- Remek, vezess és utána megkapod a jutalmad, ha király leszek végre – ismét lehetett hallani a felsőbbrendűséget a hangjában, mint általában.
Elég sok ideje mentek már, de a táj semmit sem változott, bár a királyfit nem érdekelte különösebben, el volt foglalva ezzel a „király leszek” gondolatával, de a köpcös már nagyon kezdte unni. Hirtelen megállt. Megpillantották a manó házát. A fejjel lefelé álló földből füstölő manóházat. A királyfi felnézett és elkezdett igen gyorsan abba az irányba lovagolni, majd hátranézett és elkiabálta magát.
- Várj meg itt, amint végzek a manóval, jövök a királylánnyal – gondolt egyet majd még hozzátette – de el ne tűnj különben megtalállak és levágom a fejed.
- Értettem – nem mondta valami öszintén, mert amint beért a királyfi a tisztásra, tudta, hogy úgyse fog vele foglalkozni, így hát igen gyorsan, szinte futva elkezdett az ellenkező irányba menni, és el is tűnt a ködben.
A királyfi odavágtatott a tisztásra, annak a közepére, kicsit még bántotta a szemét a fény, de leszállt lováról, elővette apja varázskardját, majd suhintott vele, és az elkezdett halvány kéken ragyogni, majd mintha kis szintén halványkék hópelyhek jelentek volna meg a penge körül, és az egész kis tisztás, hirtelen elkezdett változni, a házzal együtt. Elkezdett eltűnni róluk a varázslat, majd a szikla, a ház mellett hirtelen elkezdett növekedni, és kinyílni mint egy barlang. Ekkor kilépett belőle egy kacsa, és kiugrott egy béka, amik igen gyorsan el is tűntek az erdőben.
A királyfi fénnyel körülövezett kardjával, még egyet suhintott. A sziklát is elkezdték körbevenni a kis hópelyheknek látszó kék világító golyócskák, majd egy kis kövecskévé változott. A ház felé irányította kardját, és a hópelyhek azt is körbevették, majd átfordult és elkezdett össszemenni, majd átalakult egy kis fadarabbá. Az egész tisztás komor lett és ködbe burkolózott. A fű elkezdett összemenni, amíg el nem tűnt a földben, majd a kis termesz vár is elkezdett süllyedni mígnem az is teljesen eltűnt. Az egész végén, a tisztás, úgy nézett ki, mintha nem is lett volna ott soha semmi csak az erdő.
A királyfi igen bosszúsnak nézett ki, fogta varázskardját, eltette hüvelyébe, majd felült ismét pej lovára, és elvágtatott, hogy tovább keresse a manót. Miközben iszonyúan gyorsan süvített a szél a füle mellett, és ugrált a paripa össze vissza, mintha meglátott volna valami kis élőlényt, a szeme. A manó volt az, aki valószínűleg szintén észrevette a királyfit, mert megállt, kezét égnek emelte, és elkezdett ordítva mondani valamit, de nem lehetett érteni, hogy mit.
A ló nagyot fékezett és megállt, majd ledobta magáról a királyfit, és elfutott az erdőbe. A manó még mindig ordítozott. Ulrich érzett valami furcsát, mintha mozogna a föld alatta. Meglátott egy hatalmas árkot ami egyre csak növekedett, és mint egy élőlény, egyenesen felé tartott. Gyorsan felkelt a földről, elővette kardját, hozzáérintette a talajhoz, az elkezdett ismét kéken fényleni, és egy fénycsóvát lőtt ki a talajba. A föld rögtön megállt, és a gödör elkezdett eltűnni.
A manó igen mérges volt, majd ránézett a királyfira, és elkezdett mosolyogni, majd elkezdett halkan hadarni, és kis hurkás mutatóujjával a királyfira mutatott, közben ismét elkezdett morajlani a föld, és mintha a fák is elkezdtek volna mozogni. Majd az egyik gyökér amin a herceg ált, felemelkedett, a herceg épp hogy le tudott ugrani róla. A manó még mindig hadart, közben a földön is egyre több gödör jelent meg és egyenesen felé futottak, majd a fák is elkezdték gyökereiket elemelni a földből, és rajtuk haladtak előre, mintha lábak lennének.
A királyfi megfogta kardját, égnek emelte, és elorditotta magát, majd a másik kezével elkezdett a zsebében turkálni, közben gondolta, ide több érő fog kelleni. A kardból ismét egy fénycsóva kezdett el elindulni, de ez nem hagyta el a kardot, hanem egy pajzzsal vette körül Ulrichet. Kivett a zsebéből egy üveget, majd beleivott. Ekkor elkezdett növekedni, még mindig ordított, de most már becsukta a szemét is. Érezte ahogy egyre nagyobb és nagyobb lesz, ahogy az ágak széttörnek a kard kék fátylán, majd mikor már nem érezte, hogy tovább nőne, kinyitotta szemét, abbahagyta az ordítást, és észrevette hogy milyen kicsi minden körülötte.
Megpillantotta a fákat is, amik ilyen magasról, olyannak tűntek mintha valami kis fűszárak lennének. Még mindig körülvette a pajzs, majd leengedte kezét (és kardját ami vele együtt növekedett, és persze az ereje is növekedett), a talaj felé mutatott vele. A kard körül ismét megjelentek a kis hópelyhek, amik már annyira nem is voltak kicsit, és a kard elkezdett lüktetni, majd egy hatalmas fényt láttak előtörni belőle ami beborította az egész völgyet, és minden varázslat amit a manó csinált, eltűnt. Ahogy a manó összes varázsereje is, mert magába szívta a kard. A fátyol eltűnt, az óriás pedig elkezdett összemenni.
A manó nekiiramodott mert itt nagy csatát vesztett, de nem jutott valami messzire. Elkapta a királyfi, és megfogta az ingénél fogva, felemelte, és belenevetett a manó képébe.
- Azt hiszed ilyen könnyű engem legyőzni? – Ismét kacagott egyet.
- Persze mert a mi manó erőnket használod – szólt igen dühödten, és csapkodott a levegőben mert nem érte el a királyfit.
- Mi az, hogy a tiétek? – szólt igen dühösen – ez az én családi kardom, rajta van a címerünk, már több száz éve a családomé.
- Persze mert a sokadik szépapád ellopta, és megölte vele a manók nemzettségének a nagy részét, és elszívta varázserejüket – már szinte sikított – aztán ahogy öröklődött a kard, a mi erőnkkel benne, egyre több varázslényt mészároltatok le, vele, és ezzel növeltétek a kard varázshatalmát, mert minden erőt ami megerősíti azt elszívja, igazi manóvarázs. Nélküle semmit sem érnétek, egy sima mandarinhajú-szentjánosbogár is elbánna veled.
- Ez hazugság te gonosz kis teremtmény, ezt a király főkovácsa kovácsolta.
- Persze a mi manó pengéinkből, amit egy raktárban őriztünk. – Összezárta kezeit a mellkasán – szerinted honnan került bele a varázslat? Ez volt a manók szinte egyetlen varázserejű fegyvere, a franc gondolta akkor, hogy ellopják, és kiirtanak vele.
- Jól van elég lesz a hazugságaidból, hol van a királylány?! – szólt igen erélyesen, és tiszteletparancsolóan.
- A franc tudja, megszökött a kis fruska, éppen őt kerestem mikor - ezt már kihangsúlyozta igen erősen, és hangosan - A SAJÁT FEGYVEREMMEL LEGYŐZTEK.
- Hát jól van, megkeresem magam.
Eltette a manót egy kis zsákba, csak a feje teteje, és a szemei látszottak ki a zsákból. Mivel már teljesen elveszítette a varázserelyét nem jelentett veszélyt, és gondolta a herceg, hátha még hasznára lesz, nem öli meg (rögtön). Visszament oda ahol a manó tisztása volt, és elkezdte a nyomkeresést. Mivel nem igazán fújt a szél, és eső sem esett, meglehetnek a nyomok, gondolta.
Meg is lelt néhány igen pici nyomot, a kövecske mellett. Három nyom volt, meg egy nagyon kicsi, ami a hercegnőé lehetett. Elkezdte követni a nyomát, el is jutott oda ahol a termeszvár volt, majd továbbment, és az egyik fa mellett látta, hogy itt picit tovább időzhetett, és szembe volt, egy másik nyom is, valószínűleg egy kisebb lény, lehet gondolja. Elkezdi követni azt a nyomot, az elég sokáig halad, látszik hogy igen gyorsan is, mintha menekülne valami elől.
Remélte, hogy nem ette meg az a lény, a királylányt, mert akkor bukik egy igen szép királyságot. Így hát követte tovább a nyomokat egészen, egy kis tisztás szerűségig, bár nem biztos hogy az volt, csak kicsit mintha kevesebb fa lenne ott.
Látta, hogy visszatért a kis lábnyom, és egyik lépésről a másikra megnőtt. Ezt is elkezdte követni, elég hosszú a nyom. Elfüttyentette magát, kis idővel később megjelent a lova. Felült rá és elkezdett vágtatni a nyomok mentén, amik egyenesen haladtak előre. Elég sokat mentek a nyomok mellett, majd lelassított és megállapította, hogy itt pihent egyet, majd tovább ment. Követték tovább a nyomokat, majd meglátta a herceg, hogy egyre hosszabbodik a nyomvonal, ami arra utal, hogy elkezdett sietni, majd futni, végül eltüntek a nyomok.
A herceg gondolta, mivel más lényt nem nagyon látott errefelé, hogy az a repülő, valami vihette el, elég nagy ahhoz hogy megragadja, és elvigye a fészkébe, mert nem ette meg mivel nem volt semmi ami erre utalna, csak elvitte. Gondolta a herceg biztos vannak kicsinyei azoknak vitt eledelt.
- Hol a fészek – gondolkozott hangosan – merre lehet. Biztos valami magaslaton.
- Milyen fészek? – szólt bele a manó – a tűzgriff fészke? Úgyis már rég el akartam kapni, megmutatom merre van.
- Rendben, vezess – közben megfogta a zsákot, és ledobta a földre majd felvette a leesett manót, felültette a ló fejére – mutasd az irányt, de aztán kapaszkodj, mert ha Sebes megindul.
- Jó – közben mutatott az ujjával jobbra – arra van egy nagy hegy annak van az oldalán.
- Sebes – közben előrébb hajolt, és erősebben fogta meg a lószerszámot – VÁGTA
Ahogy ezt kimondta, mintha ott se lettek volna, a ló olyan gyors volt, hogy szinte csoda, hogy a manó a helyén maradt. Érezték ahogy a szél igen erősen, befolyásolja arcberendezésüket.
- Ez még így is eltarthat egy ideig – szólt a herceg – de hamar ott leszünk.
