Egy fiatal huszonéves nő éppen életet adott gyermekének, mikor érzett egy erős lüktető fájdalmat a fejében, ami hamar el is múlt, majd elöntötte a béke és a nyugalom az egész testét. Élete utolsó pillanatában, nem óriási mérhetetlen tudás szállta meg, csupán saját életének rövid, és impulzív látványa pergett le lelki szemei előtt.
Édesanyja halvány emléke, mikor fésüli barna gubancos fürtjeit kisgyermekként, ahogy elontja őt végtelen szeretetével. Majd a temetése néhány évvel később, ahogy apja megfogja jeges remegő kezét azon a hideg, párás, téli délutánon. Majd amikor 15 évesen levágatta dacból gyönyörű haját, melyről mindig édesanyja, és annak szeretete, törődése jutott eszébe. Ahogyan megszökött, azon a téli jeges éjszakán, egy tizenhét éves fiúval, hogy elfelejtse otthona utolsó emlékét is, és a fájdalmát.
Majd újra érezte boldogságot, újra látta az esküvőjét, ahogyan gyönyörű fehér ruhában végigsuhan az ámuldozó tömeg között. Aztán az ezt követő nélkülözést, ahogyan költöztek házról házra férjével, egyik napról a másikra élve, és a folyamatos mardosó éhséget. Majd egy jó barát emléke, aki segített férjének munkát találni. Ismét érzi az undort a férfi iránt, majd a fájdalmat, a reszketést, ahogy egy sötét szobában meztelen élvezkedik elhagyatott testén, és halja halk, és félelmetes suttogását közben: „ha elmondod a férjednek, kirúgatom, és a börtönben fog megrohadni”. Majd a kis életet szíve alatt, ami elfelejtette vele az összes szörnyűséget, amit átélt, mely ott lüktetett testében, növekedett, majd készen ált rá, hogy kitörjön az édesanyja méhének óvó falai közül.
Gyermeke életét viszont nem látta, nem láthatta, pedig ez sokkal fontosabb volt számára, mint saját élete. Szerette volna tudni, hogyan boldogul a fájdalommal, amit ő okoz a halálával, hogyan éli mindennapjait. Szerette volna látni, ahogy felnő, ahogyan egy kis ártatlan gyermekből, érett férfivá vagy nővé cseperedik. Szerette volna, ha a fia mennyasszonya hasonlít rá, és igazán szereti fiát, és nem okoz neki fájdalmat. Szerette volna megélni lánya esküvőjét, ahogyan kiválasztják az esküvői ruhát, azt a mennyei örömöt átélni, mikor oltárhoz kíséri édesapja, és őt irigyeli mindenki. Az unokái születése előtti feszültséget, az aggodalmat, és imákat, majd az óriási megkönnyebbülést mikor meglátja a kis csöppséget, és először karjába veheti, szeretheti, kényeztetheti, és láthatja felnőni. Szeretett volna megöregedni, és lassan elfelejteni a rosszat, csupán a szép emlékekkel élni, és mikor már eljön az idő, férje kezét fogva karjaiban csendesen elaludni.
Mindez azonban lehetetlen volt, hiszen már meghalt. Az idő, ameddig életét újra átélte, neki csupán pár másodpercnek tűnt, azonban 20 év telt el közben. Ameddig emlékei, és reményei fogja volt, lemaradt gyermeke életéről. Most már ő is ott van vele, a fia, és saját életét éli át újra.
Újra érzi a fájdalmat. Azt a szörnyű érzést, mikor édesanyja hiányát felfedezi, mikor mindenhol gyereket lát édesanyjuk szerető ölelésében, mikor mindenkit szeretet vett körül, csak neki nem jutott belőle, mikor senki sem volt mellette, vagy mikor egy hosszú nap után egyedül ballagott a hideg éjszakában hazafelé. Amikor megpillantotta először édesanyja fényképét, egy eldugott családi albumban, majd ahogy azt elrejti édesapja elől, és beteszi párnája alá. Felrémlenek gyermekkora sírva, és magányban töltött éjszakái, a mindennapos fájdalom. A kitaszítottság, amit érzett, az iskolában eltöltött magányos évek, mikor senki sem volt mellette.
Felrémlik neki édesapja homályos emléke, a folytonos fájdalma, amit semmi sem csillapított, később pedig a folytonos munkája, amibe beletemetkezett, vagy amikor napokig nem volt otthon, és fiát csupán egy papír fecni várta a hűtőn és némi pénz. Azok az esték, hajnalok, mikor édesapja részegen jött haza, egy két átmulatott éjszaka után, újra érezte orrában azt az orrfacsaró bűzt, amit olyankor magával hozott, ahogyan bekíséri őt az ágyába, lehúzza súlyos cipőit, betakarja, és sírva várja, hogy elaludjon.
Majd arra emlékezett, amikor pár évvel később, magával ragadja az izgalom, amikor megpillantott egy fiatal szőke lányt, ahogy hazakíséri őt, a hideg verejtéket homlokán, miközben az ajtaja elé kíséri, majd az első csók szépsége. Eszébe ötlenek a folytonos viták, melyek mindig körülvették őt, és édesapját. Az ajtócsapkodások, és a szíve fájdalma közben, a folytonos álmatlanság, amikor éjszaka sírva hívta édesanyát, de nem hallott választ.
Ekkor ismét öröm szállja meg, ismét a fiatal lány jut eszébe, és egy nyári éjszaka, ahogy érezte a hűvös levegő lágy csipkelődését arcán, miközben kimászik az ablakon, ahogyan érezte az izgalmat mikor beindítja édesapja új autóját, majd a szíve erős kalapálását, és a türelmetlen várakozást, hogy még nem tarthatja karjaiban szerelmét. Az autópálya csendje, és nyugalma, és az őt körülölelő sötétség. Felötlik egy hatalmas fény, amint megtöri a sötét éjszaka uralmát, egy halk reccsenést, amint a nyaka hátrazuhan és nekivágódik az üléstámlának. Majd kinyitja szemét, és egy hatalmas kamion oldalát pillantja meg, és egy férfit, aki kiugrik belőle, és segítségért kiabál a sötét éjszakába.
Majd ismét lehunyja szemét, és ott találja magát édesanyjával. Földöntúli örömöt érzett, és lágy sós vízcseppek úsztak végig az arcán, majd belefutott édesanyja ölelő karjaiba, és minden rossz, amit átélt, hirtelen semmivé vált. Csak a szeretet maradt helyette, és betöltötte lelke sötét ürességét, és életében először, igazán és őszintén boldog volt.
