Egy városi legenda, egy vidéki fiúról
A falumban suttognak egy mondát, mely két összetört szívű emberről szól. Kiskoromban ez volt az egyik kedvenc kis történetem. Nos ha valakit érdekel elmesélhetem, úgyis általában az első pár sor alapján, vagy rögtön a cím után ítélnek, illetve olvasnak el egy könyvet. Ha megragadtam valamelyik olvasó figyelmét az már az első pár mondatban kitűnik. Ígyhát ne húzzuk az időt elkezdem...
Az egész egy gyermeksírással kezdődött 1937-ben, ugyanis ekkor látta meg a nagyvilágot Zsámbor Elemér, Zsámbor Tivadar elsőszülött fia, egy kis falusi házacskában valahol Bács-Kiskun megyében, egy kicsi poros falucskában, Télvíz idején. Otthon volt az egész család már napok óta várta a nagy eseményt. A kis csöppség amint elhagyta anyukája védelmező méhét, és kibújt, olyan erővel ordított hogy csoda, hogy nem kergette ki a medvét a barlangjából idő előtt. A bábaasszonynak rendesen be kellett fogni a fülét hogy meg tudja fürdetni. Mondták is a régi öregek hogy ilyen erős gyermeket rég láttak. Hát a gyermek egyre csak cseperedett, gyorsan mint a friss nyári zápor utáni gomba. Hát már 5 nyarat és 4 telet megért a pici, ekkor szomorú hírt kaptak. Berendelték Zsámbor Tivadart a háborúba, a falu több férfijával együtt. Hát igen csak hiányzott az apja a picinek, hiszen még testvérei sem voltak, az anyukájával, és a nagymamájával együtt éldegélt. Egyre csak jöttek a rosszhírek. A németek igen csak veszett helyzetben voltak, már csak elhúzni tudták a háborút, és mivel az ő oldalukon harcoltunk ez számukra is az volt. Jöttek hírek óriási emberveszteségekről, a Don kanyarnál, ahol a magyar fősereg harcolt. A faluban aznap síri csend volt, még a hó is halkabban ropogott, a rőzsehordók lába alatt. Várták a híreket a férjeikről, apáikról.
Néhány hét után egy-két homályos alak látszott a messzi ködben. Ahogy egyre közeledtek, a Nap is mintha előkukucskálna böszme párnája alól. Az egyik rőzsehordó asszony észrevette az árnyakat és könnyezni kezdett a szeme majd elordította magát:
- - Hazatértek!!!
Mindenki kisereglett az utcákra és futottak az árnyak felé. A hideg orosz télből hazatért néhány megviselt ember, igen szomorúan nézett az ujjongó falura.
- - Már azt hittük senki se tér haza – Mondta szipogva egy fiatalasszony és a nyakába ugrott férjének és csókolgatta azt, könnyes szemmel.
Elemér is izgatottan kutatott apja után hátha valahol megpillantja vicces bajuszát a tömegben vagy vidám mosolyát az ölelkezők között. De sajnos csalódnia kellett.
- - Tivadar merre van ? – fordult oda Elemér anyukája egy veteránhoz akinek a hideg elvitte az egyik lábát.
A férfi lehajtotta a botjára a fejét és bólogatott. Keserves sírást lehetett hallani nem csak Elemér anyukája hanem legalább 50 asszony csaknem egyszerre elkezdett sírni, keservesen, szívszaggatóan.
Néhány évvel később mikor már csaknem felcseperedett, Elemérnek kellett mindent elvégeznie a ház körül, mert miután apja nem volt, minden ráhárult, és nem bírta nézni azt sem ahogy szegény anyukája szenved, és mindent egyedül próbál megcsinálni, közben gondoznia kelett a nagymamát is, mert már ő sem tudott csak feküdni és a régmúltról beszélni. 10 évesen már háztetőt javított vihar után, részt vett az aratáson, a helyi Termelő Szövetkezet egyik legjobb munkása volt. Semmi sem adatott meg neki amitől gyermeknek érezheti magát. Egyszer sem ment el a többiekkel a tóra fürdeni, nem volt ideje játszani, és miután iskolába sem járt, amit elnéztek neki mert tudták, hogy ő az egyetlen aki tud segíteni otthon, már nem is tekintettek rá gyermekként. Igazából egyedül a testén látszott hogy nem felnőtt mert alacsonyabb volt a többieknél.
Történt egy igen forró, 1952-es nyáron, mikor éppen arattak, és amikor megszólalt a délibábos domboldalról a déli harangszó, furcsa érzés fogta el Elemért, olyan mint még soha. A mellkasa elkezdett erősebben, és egyre erősebben lüktetni, úgy érezte az ér a nyakán mindjárt felrobban, és egy gombóc jelent meg a torkában, mindenképp haza kell mennie. Ekkor meglátott egy közeledő kis alakot, azt hitte csak képzelődik, de mikor közelebb ért látta, hogy a kis Gömbös Józsi volt, aki úgy futott mint akit söprővel üldöz egy vasorrú bába. Mikor már majdnem odaért megbotlott, és leesett. Rögtön odaszaladt hozzá és megkérdezte, hogy nincs-e baja, de a kisfiú csak annyit válaszolt lihegve:
- - Menj... – szinte nem kapott levegőt, de folytatta - gyorsan... anyukád... TBC...
Nem várta meg a befejezést, azonnal elkezdett rohanni a falu felé. Rettenetes izzadt, egy kisebb tavat lehetett volna kicsavarni belőle, de nem érdekelte csak egy cél lebegett előtte, a házuk kapuja. Hazaért berohant, ott volt már a pap, és egy letakart test.
Üreges tekintettel nézett előre, majd lassan fogta a kis sámlit és leült rá, arcát a kezébe temette, majd halkan sírt, életében talán másodszor, születése után, de ez sem tartott soká, néhány perc múlva felkelt és mintha misem történt volna, megszervezte a temetést, elszámolt a költségekkel, és ahogy az szokás, ők vitték a hullaháztól a sírig, majd óvatosan behelyezték apja üres koporsója mellé.
Néhány hónappal később, Pestre kelett mennie, ügyeket intézni. Egy vidéki srác, aki még kocsit is talán csak képről látott, lenyűgözött Pest. Soha nem látott ennyi csodaszép épületet, szobrot, hidat és mindezt ilyen óriásiban. Majd meglátta a rengeteg embert is, annyit amennyit egész élete során összesen sem látott. Aztán a gyönyörűen és finoman sodródó Dunát, és a Gellért-hegyet, a Gellért szoborral. Egyszerűen elált a lélegzete, hogy ilyen is létezhet, és megfogadta: még visszatér és ezen a helyen fog élni.
Miközben a bíróságra hajtott megpillantott egy villamost is, ami a Sztálin hídon (ma már Árpád híd) ment keresztül. Felszállt rá, gondolta picit utazgat csak nem téved el, nem olyan nagy ez a hely.
Leült az egyik ülésre és nézte a kicsit foltos üvegablakból a Duna csendes folyását. Később mikor már elhagyták a hidat, a város csodaszépen ivelő, elő, elő bújó utcáit nézte. Körülbelül olyan 5 megállóval később vette észre hogy nem tudja hol van. Ígyhát gyorsan előreszaladt és leszállt a villamosról, majd idegesen tekintgetett körbe hogy vajon merre is lehet. Majd újonnan vett öltönyének a zsebében kezdett kotorászni, és talált néhány forintot. Gondolta beül egy buszba és megkérdezi a sofőrt, hogy merre kell menni. Így is tett, felszállt az első autóbuszra majd megkérdezte. A sofőr lerázta, adott neki egy térképet és mondta „remélem térképet tud olvasni” majd megkérte hogyha nem utazik szálljon le. Később mikor már teljesen nem tudta hol van, falusi nyugalommal fogta fel, majd letelepedett egy padra és kis tarisznyájából elővette bicskáját és előre bekészített lakomáját, melyet 2 jókora szelet kenyér és egy kis kolbász jelentett.
Később újra nekiveselkedett és megpróbálta elővenni tudását a térképekről, de mivel nem sokat járt iskolába hát nehezen ment. Annyira beleméllyedt a térkép olvasásba, hogy szinte azt sem vette észre, hogy egy fiatal lány megszólítja, és kérdezi, hogy tud-e segíteni. Amikor felpillantott meglátott egy igazán gyönyörű fiatal lányt. Körülbelül olyan korban volt mint ő maga, kicsit talán idősebb. Finom lágy esésű gesztenye barna haja volt, szemüveges, és tankönyveket fogott a kezében. Majd mikor észheztért megköszörülte a torkát és válaszolt:
- - Igen azt megköszönném, mert sehogy sem jövök rá hol vagyok.
- - Hm... Lássuk csak... – Miközben ezt mondta leült a fiú mellé és elkezdett valamit mutogatni a papírlapon, majd magyarázott valamit valamilyen Hősök teréről meg még kitudja miről.
Nem vette észre hogy úgy mered a lányra, mint aki még sosem látott élő embert. A lány aztán befejezte monológját, majd odafordult Elemérhez és megkérdezte:
- - Hova szeretnél eljutni? – közben bályosan mosolygott szarukeretes szemüvege alól.
- - Hát... a bíróságra...
- - Akkor nagyon rossz helyen vagy. Gyere megmutatom merre menj. – megfogta a kezét és felrántotta a padról majd nagy lendülettel megindult. Elsétáltak a Nyugati-pályaudvar előtt majd átmentek a Margit hídra.
- - Olyan szép ez a sziget. Annyira nem sietek nem nézhetnénk itt is körül?- érdeklődően kérdezte és reménykedett benne, hogy a lány még vele marad. – De persze hacsak nem jelentek problémát és van ideje velem foglalkozni.
- - Tegezhetsz nyugodtan, és hát végülis – válaszolt, miközben órájára pillantott és megállapította – miért ne, elmehetünk, van még legalább 2 órám a következő előadásig.
Lementek a szigetre, egy kis zöld folt a város szívében ahol igazán jól érezte magát a fiú, mintha otthon lenne a nyári ligetben. Fogta magát és lehemperedett a fűben, majd az eget nézte. Melléfeküdt a lány is.
- - Az olyan mint egy fehér nyuszi – eközben az ég felé emelte az ujját, és rámutatott egy valóban fehér nyuszi alakú felhőre.
- - Ez meg mint egy kasza... ami éppen... közelít egy nagy tökhöz, nem is fejhez... egy fejhez mert Pista bá’ megint állva elaludt.
Hallotta a lány kacaját ami azt jelenti, hogy a városiak is értik a humort.
- - Vicces vagy. Gyere sétáljunk egyet. – azzal a lendülettel ahogy ezt kimondta már fel is ugrott és elindult.
- - Várj meg, jövök.
A lány megfogta a kezét és elkezdtek beszélgetni, mindenféle dolgokról az életről, a háborúról, majd a rendszerről. Ez egy hosszadalmas téma lett, ugyanis a lány benne van egy ilyen "egyetemi titkos klubban", ami szórólapokkal tüntet a Rákosi rendszer ellen. Nem nyíltan csak szóban, illetve írásban harcoltak. Később kiderült, hogy a lány ma sem órára hanem ebbe a nyomdába akart volna menni.
Olyannyira eltelt az idő, hogy már csak a folyón visszatükröződő, cikázó fények láttára jöttek rá, beesteledett. Elemér nem akart elválni újjonan szerzett barátjától, ígyhát felajánlotta a segítségét. Erzsébet (ugyanis így hívták) ezt a felajánlást örömmel fogadta és elvezette őt a „főhadiszállásukra” majd adott neki egy táskát tele papírral, és elindultak kitenni az egyetem környékére, hogy reggel a tanulók rögtön ebbe botoljanak. Mikor visszafele mentek csaknem elkapták őket, de a rendőr szerencsére a másik irányba fordult.
- - Micsoda kaland – súgta oda Erzsinek – ilyen izgalmak nálunk nincsenek.
Visszaértek és elhatározták, hogy ebből alvás már nem lesz. Elmentek sétálni a Dunaparton, beszélgettek megállás nélkül, majd elértek a Lánchíd aljához és a gyönyörű fények övezte parton megálltak. A Parlament volt a másik oldalon, mintha kettő lett volna, olyan szépen visszatükrözte a nyugodt víztömeg. Mélyen egymás szemébe néztek majd egyre közelebb és közelebb hajoltak, mígnem ajkaik egybeforrtak, és megcsókolták egymást.
Reggel Elemér felébredt, azt hitte kint aludt véletlenül, a nagy munkában, és várta a harangszót, hogy tudja merre van a falu. Csak utána eszmélt rá mi is történt valójában, elbúcsúztak egy lopott csókkal, és megígérték hogy reggel pontban 8-kor ugyanott találkoznak. Csakhogy 8 óra már rég elmúlt de még 10 is.
Gyorsan felébredt végigszaladt az egész szigeten majd kint a Lánchídnál is kereste, és arra az elhatározásra jutott, hogy kedvese megunta a várakozást és elment.
Felkereste a bíróságot elintézett mindent majd hazatért. De nem hagyta nyugodni a dolog. Egyfolytában Erzsi járt a fejében amiket mondott, ahogyan andalogtak a Dunaparton. Elhatározta magában gyűjt annyi pénzt, hogy beköltözhessen Pestre és felkereshesse kedvesét...
Egyre csak teltek a hónapok, majd egy-két év is elszállt, közben a feszültség és a rendszer elleni hangoltság is egyre erőteljesebb volt. 1954 Áprilisában végre sikerült annyi pénzt gyűjtenie, és állást is találnia, hogy beköltözhessen egy kis garzonba Pesten. A földeket és a házat nem adta el, rábízta az egyik szomszédra „viselje gondját majd visszajövök érte, addig azt csinál vele amit akar”. Végre elkezdheti keresni kedvesét, ha még nem feledte el. Minden nap, miután végzett, kiment a Lánchíd lábához, és ott sétálgatott estig. Minden nap újra, és újra reménykedett, ábrándozott hogy „majd ma itt lesz” , „ha ma nem is holnap mindenképp eljön hisz szeret”és hasonló gondolatok.
A tavaszt elfújta a forró nyári szellő, aztán a nyarat jött számonkérni az ősz, végül a tél hódunnája következett, és ujból a tavasz lett az úr mindenen. Elemér még mindig kijárt, már megszokásból is, de egyszer sem látta meg őt. Ez így ment egészen 1956 Augusztusáig. Ekkor elhatározta, hogy feladja és keres magának valaki mást. „Utoljára mentem, most is csak a tüzijátékot megyek megnézni” erőltette magában ezt a hamis gondolatot, mivel a szíve még mindig remélt valamit.
Eljött a kenyér ünnepe Augusztus 20.-a. Gyönyörű felvonulások, boldog emberek mindenhol. Még az ellentéteket is elfelejtették ezen a napon mindenki ünnepelte az új kenyeret, és Szent István napját.
Már beesteledett mikor Elemér elindult otthonából, hogy ismét a jól megszokott szinte már bérelt helyére menjen. Ünnepekkor sokkal nehezebb volt elviselni Erzsi hiányát, ekkor nem is nagyon szokott elmenni otthonról, de mivel ma van az utolsó alkalom, ígyhát mégis elmegy, ismét reményekkel teli a szívében. Odaért és keresgélni kezdett a tömegben, majd feladta és felnézett az égre, mondván mindjárt fellövik az elsőt.
Órájára pillantot „már csak 1 perc és kezdődik” fordult meg egy szomorú gondolat az agyában, hogy egy újabb egyedülléttel teli ünnep. Ekkor valaki megrántotta a zakóját, hátrafordult de nem tudott megszólalni ugyanis rögtön megcsókólták, közben a háttérben megindult az ünnepi tüzijáték. Gyönyörű lángok csaptak fel mindenhonnan, a Lánc-hídon végig csodaszép tűzeső indult, a háttérben a békés Parlamentel. A szerelmesek nem is akarták abbahagyni, de a nagy recsegés, ropogás, kiabálás, és újjongás közepedte megfordultak, és elkezdték nézni a tüzijátékot, közben loptak néha egy két pillantást, és csókot egymástól. Egyikük sem szólalt meg csak óriási mosollyal az arcukon élvezték a tüzijátékot, és egymás társaságát.
Amikor véget ért a tüzijáték, és az emberek egyre fogytak, egymásra pillantottak. Valahonnan hallottak egy kis lágy, csendes zenét, Erzsi, Elemér a vállára tette a kezét, hátul összekulcsolta és táncoltak, csendben, gondtalanul. Egyre csak egymás szemébe néztek. Amikor a zene elhalkult, még nem hagyták abba a táncot, de Elemér megtörte a csendet.
- - Már azt hittem soha nem jön el ez a perc, úgy hiányoztál. – miközben ezt mondta egy uszály haladt el mellettük és rájuk világított, majd valaki leordított róla:
- - Haladjunk kérem hazafelé, mások aludnának.
- - Kérem azonnal megyünk. – Kiabált vissza a kis embernek az uszályon, majd odafordult Erzsihez – Remélem ma nem hagysz itt, mert akkor... én... nem is tudom mit csinálok. Nélküled nem bírok ki több időt.
- - Én sem – miközben ezt mondta a homlokát odadöntötte Eleméréhez – soha többet ne váljunk el.
- - Rendben. De most menjünk mielőtt meglincselnének.
Elindultak, átmentek a Lánc-hídon, közben egy dolog foglalkoztatta Elemért, igyhát nem volt szégyenlős rá is kérdezett.
- - Te Erzsi, – közben megállt és odafordult kedveséhez – remélem azokat a „szórólapokat” vagy micsodákat már nem nyomtatjátok?!
- - Dehogynem most van rájuk a legnagyobb szükség, hamarosan itt forradalom lesz. Gőzerővel működünk. Pisti már egy teljes hete ki se ment csak nyomtat.
- - Ebből még baj lesz, de nagy. Ha forradalom is lesz, szerinted az Oroszok csak úgy puszira, pacsira kivonulnak?! Nem hinném.
- - Tudom, tudom és nem is vérengzést akarunk hanem békés demonstrációt. Már meg is van a helyszín: A Parlament előtt. Ide tervezzük az egész akciót már néhány hónapja. Nagy Imre is ott lesz képzeld. Hihetetlen az egész, beleborzongok mikor belegondolok, hogy szabadok leszünk.
- - Nem tudom... Jó szemmel fogja ezt nézni Rákosi, és persze Hruscsov?
- - Hát nem tudhatom, de nem tehet semmit egy olyan tömeg ellen ami jelen lesz. Terveink szerint kiözönlik egész Budapest, tüntetni. Aztán remélhetőleg ezt meghallja a nyugat és segít nekünk.
- - Hát nem tudom. Az USA-nak nem tudom milyen érdekeltsége lenne itt.
- - Viccelsz? Minden lehetőségen kap, hogy betegyen a Szovjeteknek.
- - Jólvan, csak féltelek nagyon, te is tudod nem tudnám elviselni ha bármi bajod történne.
Eztán már nem beszélgettek erről, az út során. Boldogan mentek még éjjel újabb lapokat osztogatni, együtt. Majd újra és újra minden héten osztogatták. Már elmúlt Szeptember is, Október közepét taposták, mikor kitüzték a dátumot a demonstrációra. Október 25.-ének estéje. Azért tették ilyen koránra, mert ide is elért a Szegedi diákok híre, miszerint egy új pártot akarnak alapítani, és országossá akarják szervezni.
A nagy szervezések és egyéb dolgok rendkívül elvonták mindettőjük figyelmét. Megbeszélték, akárhogy is, ha nyert ügyet visznek véghez, vagy ha veszetett mindenképp összeházasodnak 25.-e után.
Azonban a terveket keresztezte, hogy a tömeg 23.-án már megindult. Már délután, a diákokhoz csatlakoztak a munkások, egész Budapest kivonult tüntetni. Gyönyörű látvány volt ahogy a több ezer ember egyszerre énekelt forradalmi dalokat, és vonult az utcán. „Pont ahogy reméltük, Nagy Imrét akarjuk” minden szervezőnek ez járt a fejében. Ahogy az várható volt, a Bem térről egyenesen a Parlament elé vonult a tömeg nagyrésze, és Nagy Imre beszédet tartott nekik, amiben próbálta megnyugtatni az embereket. A tömeg másik fele közben órákig győzködte a Rádiót, hogy mondja be az egyetemisták pontjait.
Erzsi és Elemér is a Rádió előtt követelték, hogy olvassák be a pontokat. Felkapaszkodtak az egyik utcai lámpa tartó oszlopára és ordították, hogy „a pontokat akarjuk”, mint mindenki. Már elég késő volt de a tömeg nem, hogy nem csitult hanem egyre izgatottabb volt. Ekkor megtörtént az egyik legrosszabb amit tehettek, belelőttek a tömegbe, nem adtak le figyelmeztető lövést sem, csak lőtték ahol tudták a tömeget, mintha egy hatalmas állatot akarna leteríteni egy vadász, csakhogy ha nem lövöd le az állatot egy lövéssel vagy kettővel, akkor csak felbőszíted és tovább küzd utolsó erejéig. Éppen Erzsi orra előtt esett össze egy fiatal, tizenéves fiú, akit lelőttek. Mindenki megijedt, de nem vonultak el, válaszul ők is fegyvert ragadtak és ostromolták a rádiót. Így a békésnek induló tüntetés véres forradalomba torkolt, melyet szinte lehetetlennek tűnt megnyerni, ugyanis hajnalban meglepetésszerűen Szovjet páncélosok érkeztek. Viszont nem hogy letörték volna a harci kedvet egyre jobban feltüzelte az embereket, és kiszélesedett a harc.
Október 28.-án Nagy Imre egyezkedett és elértek egy tűzszünetet, és bejelentettek több követelést, például a Szovjetek kivonulását. Béke honolt az országban ezután. Elindult a lábraállás országszerte, a megrongálódott épületek újraépítése, majd a gyárak is megnyiltak lassan, elfogadták a szabad parlamentet. Egyszóval boldogság terjedt mindenhol.
Erzsi és Elemér, fogadalmához híven, miután segítettek a Rádió helyreállításában, és bemondták a lap újabb híreit a helyzetről, elmentek az első templomba, majd férj és feleség vált belőlük, ami után már csaknem 5 éve sóvárogtak. Olyan boldognak érezték magukat, amilyet csak egy igazán szerelmes ember érezhet párja után. Nem érdekelte őket az sem, hogy semmilyen „esküvői cécót” nem tudtak megvalósítani, már tervezték a jövöjüket, egy szabad békés országban, Oroszok és minden zavaró tényező nélkül.
Csakhogy minden jónak végeszakad. Ennek November 4.-én lett vége mivel ekkor, újabb Szovjet támadás teljesen lerombolta a szabadság illuzióját. Mindenki azt kérdezte hol vannak az amerikaiak, hogy miért nem támogatnak bennünket. Az ország nem volt hajlandó beadni a derekát ilyen könnyedén, vidéken sem, mivel nem sikerült rögtön visszaállítani a tanácsrendszert sem, mert az emberek még mindig a forradalom alatt kijelölt személyeknél intézték az ügyeiket, az ország még mindig reménykedett, várta az amerikaiakat, gondolták csak késnek. December elején került sor a forradalmi rendszer és a kádár-rendszer közötti utolsó nagy összecsapásra. Semmilyen segítség nélkül nem volt képes az ország egymaga ellenállni ilyen sokáig. Sajnos kádár-rendszer győzedelmeskedett.
Reggelre vége szakadt a forradalomnak. Szomorúan ballagott haza a sok fiatal. Elvesztették a harcot. Tele nyilt sebbekkel kedvtelenül kullogtak egymást támogató fiatallal együtt Elemérék is. Később mikor fertőtlenítették sebeiket, megvigasztalták egymást, ahogy tudták, kopogtak a „főhadiszállás” ajtaján.
Kinyitotta az egyik diák és 3 katona állt ott, fegyverét a fiatalemberre szegezve.
- - Most azonnal mindenki velem jön akik azt a szennylapot terjesztették gyerünk. – Kiabálta az egyik – Gyerünk!!!
Elemérnek mikor kedvesével ezt meghallották az egyik szobában, volt elég lélekjelenléte, hogy gyorsan bedugjon egy párnát a hasa és a felsője közé Erzsinek, egy csókot adott neki, majd kiment feltett kézzel.
- - Én voltam a főszervező, a többiek csak kényszer hatására segítettek, a terhes nőt meg nem ismerem a szobában, sem én sem a többiek, csak felhoztam ide, hogy később elvihessem a kórházba.
- - Rendben akkor ő is velünk jön.
Elemér odament a rangidős katonához és odasugta neki:
- - Tényleg nem ismerem, és maga ki akar tenni egy terhes nőt ilyen viszonyoknak, kérem kímélje meg őt az én bűneimtől, ő nem tehet semmiről csak egy ártatlan nő akit kizavartak a házából, orosz katonák. Maga is orosz katona, vagy van magában együttérzés?
- - Rendben akkor a kismama marad a többiek mind velem jönnek. – odament az egyik diákhoz elkapta a kezét, miközben csomagolni kezdett - Mozogjanak nincs időnk semmit se vinni.
Pár héttel később elengedték a diákokat, néhány kivétellel akik magukra vállalták az egészet, hogy mentsék a többieket. Mikor Vlagyek Pisti visszatért a „főhadiszállásra” Erzsi még mindig ott volt, és azonnal letámadta őt kérdéseivel, hogy mi történt és mi lesz ezután. Sajnos a fiú nem tudott semmit mert nem ott tartották fogva ahol Elemért.
Erzsi nem adta fel, folyamatosan írogatott leveleket fegyházaknak, a Parlamentnek, hogy mentsék fel kedvesét mert nem bűnös. 6 hónappal később lement megnézni a napi postát, „hátha ma jön válasz” . Mikor kivette a postaládából a leveleket, és meglátta a nevet szívét elöntötte a boldogság, és magához ölelte azt, mintha nem is egy levelet, hanem hónapok óta nem látott kedvesét szorítaná karjaiban. Felment nem szórakozott levélnyitóval, egy lendülettel feltépte a levelet és elkezdte olvasni:
„Kedvesem,
Úgy sajnálom, hogy nem lehetek veled ezekben a nehéz napokban, de nem akarom, hogy szomorkodj miattam. Gondolj a jövőre és kettőnk magzatára. Gondolj arra hogyha ő él nem számít velem mi történik, ne hagyd, hogy baja essék. Vidéken nem adtam el a földjeimet, hanem rábíztam az egyik szomszédra, ami azt jelenti, hogy mostmár a tiétek. Ha eladod nem kis summához juthatsz és remélhetőleg ebből el tudod tartani magatokat egy ideig.
Kérlek sose felejts el.
Gondolj rám a nehéz magányos estéken, hogy erőt adhassak neked. Mindig veled leszek, a halál nem akadályozhat meg benne, hogy szeresselek. Ezt tudnod kelett mielőtt kimondják rám az ítéletet ami minden valószínűség szerint, kivégzés lesz.
Tartsd meg ezt a levelet a kisfiamnak, vagy kislányomnak arra az időre amikor már képes megérteni, miért nincs vele védelmező édesapja, hogy ez a levél vele legyen ha már én nem tudok. Folyton emlékeztesd még ha már unja is, mindig szeretni és védelmezni fogom, és vele leszek, mindig imádni fogom az én gyermekemet, ezt tudnia kell. Ezekkel a szavakkal búcsúzom el tőled,
Drága kedves angyalom
U.i.: Ha fiú kérlek nevezd el a hős nagyapja után Tivadarnak, és ha lány akkor a nagyannya után Juliannának. Ez a végakaratom.
Mindig Szeretni foglak titeket, történjék bármi örökké...
Zsámbor Elemér
Erzsi még néhány percig zokogott a papír felett, majd érezte, hogy iszonyúan fáj a hasa.
- Pisti hívd, megindult – ordította a másik szobába. – Ááá... Siess...
- De még korai nem tudod visszatartani? – Rohant be, és rögtön megfogta a kezét.
- Meglátjuk ha egy görögdinnye akar kijönni belőled te meg tudod-e akadályozni?!
- Jólvan nyugodj meg rohanok máris, jövök. – miközben ezt kimondta már nyitotta is az ajtót.
- Rohanj mert már elfolyt a víz is.
Olyan 3 perc múlva visszajött egy bábaasszonnyal.
- Kezdhetjük, forró vizet törölközöt fiam gyorsan, iparkodj.
- Te pedig nyomj nyomj kedvesem.
A pici olyan erősen ki akart jönni hogy szegény asszony azt hitte kettészakad fájdalmában.
Közben valahol egy pesti börtönben 32543 számú rabot, kivitték a cellájából, és elindultak lefelé a lépcsőn, majd befordultak balra, és néhány méterrel odébb, kimentek a szabad ég alá. Verőfényes napsütés volt, amiről a rab tudta, hogy az utolsó érzés ezen a világon amit megtapasztalhat ezért fejét az égnek emelte és behunyt szemmel haladt tovább. Közben embereket hallott kiabálni, sikítozni. Majd az egész börtönben csend lett, mert berecsegett a bemondó ami csak egyet jelenthetett. Kivégzést.
- A 32543-as számú rabot kivégezték.
Kinyitotta a szemét és ránézett a kabátján lévő számra, és csendben megjegyezte, „hát még 1 percem van hátra, és amúgy Zsámbor Elemér vagyok, de köszönöm, hogy megemlített”. Levették róla a bilincset majd odaállították, a falhoz, szembe 10 katonával és puskáik csövével. Odajött az egyik katona aki kikisérte és fel akart tenni neki szemkötőt, de nem fogadta el.
- Akkor háromra. Egy...
- Lehet egy utolsó kérdésem? – csepett sem ilyedt sőt feltünően nyugod hangon kérdezte.
- Mi lenne az?
- Önök orosz vagy magyar katonák?
- Magyarok vagyunk.
- Akkor remélem büszkék, az oroszok bérenceikre. – felnézett a kardot tartó tisztre - Mostmár lőhetnek.
- Kettő...
Közben már kibújt a pici és sírt, a bába óvatosan megmosta majd beletette egy törölközöbe, és odaadta az anyukájának a kislányát. De gyorsan vissza is vette és Pistire bízta, mert az anyának újabb fájdalmai voltak. Egy újabb baba akarta meglátni a napfény.
- Már látom a fejét, még egy kicsit tartson ki.
- Három...
Egy puska dördülése törte meg a börtön csendjét, miközben egy újszülött kisfiú, felsírt Pest másik felén, de olyan erővel, amit még nem hallotak. Mondták is a régi öregek hogy ilyen erős gyermeket rég láttak...
