Túl az idézeteken...

Tudom kicsit eltűntem, de vigasztaljon mindenkit, hogy újra itt vagyok :D és megint készültem egy saját idézettel. De nem leszek ma valami vidám, bocsi kicsit depis vagyok.
„Álmodtam egy szebb világot hol minden sarkon a szerelem várt rám aztán felébredtem és rájöttem ez csak a fóti úton táláhat rám”
Tudom, tudom kissé szarkasztikus, de most pont a hangulatomhoz illik. Régen volt már részem, olyan "szerelem" dologban (megközelítőleg nem hiszem, volt barátnőm, de szerelmem még soha, túl rövidek voltak) és már kezdek kételkedni, hogy tényleg létezik, vagy csak ábránd ahogy sokan gondolják... Tényleg a kétségbeesés határán vagyok, és elég sok elméletem kezd dugába dőlni, azt pedig nagyon rühellem. Majd 10 évig bezárkózom, és magamra húzom a takarót, aztán majd kiszednek hosszú szakállal meg minden, mint egy csövest. Már kezdek kétségbeesni igazán, sajnálom jövőbeli unokáim, de per-pill kezdek kételkedni abban, hogy valaha is fogtok majd létezni. Remélem igen, mert nincs szerintem sok vágyam, csak az amit úgy mondanak "átlagos" egyáltalán remélem, hogy igazán nem sok. Egy meló, nem érdekel milyen csak el tudjam látni a családomat belőle ( igen ebből következik a következő), egy feleség, nem akarok toppmodellt még csak szépet sem, hanem csupán annyit, hogy szeressen legalább egy kicsikét, és ha mindez megvan, gyermeket, 2-3-at, mert egy az kevés. Szóval nekem nem kell, autó nem kell, csak annyi amit leírtam, még ha mindez csak egy panelban lesz is, nem érdekel, mert imádni fogom őket ha egy villában, ha pedig tényleg egy panelban leszünk, és szerintem ez nem nagy kérés, egy átlagos élet. Most viszont közelebb vagyok ahhoz az élethez, ami kicsit másabb, ott ugyanis egy szereplő van, én, a többi mellékes, hogy mi, csak magány. Tudom fiatal vagyok ne lássam szarukeretek között a világot, de már elég rég volt olyan élményben részem, ami ezt megcáfolná.

Röviden ennyit szerettem volna leírni, bocsánat mindenkitől akinek elrontottam a hangulatát, de úgy vélem az ilyen negatív gondolatok is, hozzá tartoznak az élethez, tetszik vagy sem, elég sokan gondolják úgy mint én magam. Nem akarok elemzőset játszani, de szerintem, ahhoz képest, hogy a technika is segít meg miegymás, sokkal kevesebb kapcsolatunk van, mint mondjuk 50 évvel ezelőtt, az öngyilkosok száma is megnőtt, és minden csak arra utal, hogy egyre kevésbé bírjuk kapcsolatok nélkül. Csakhogy nem teszünk az ügyért semmit. Meg kell mozdítani domború lágy hátsó testrészünket, és tenni mindezek érdekében, szerezzünk sok barátot, aztán a többi is kialakul. Mondjuk ilyen szempontból szerencsés vagyok, mert rengeteg embert ismerek, és elég sokat barátomnak is nevezhetek. Köszönöm, hogy elolvastátok, és gratula azoknak akik eljutottak a végéig :D

Aki eljutott a végéig megérdemel, még egy ilyen fajsúlyú dolgot. 

„Valahol a távoli messzeségben hol talán már levegő sincsen él az kit én keresek de talán sosem találok meg...”

Egy ismételt köszönömöt mondok, és egy viszlátot, a következő bejegyzésig, nem ígérem, hogy vidámabb lesz. Sziasztok.